Ma 2019 október 14. Helén napja van. Holnap Teréz napja lesz.
lead-cropped-0.jpg

Bayer Zsolt: Gyurcsány, a reinkarnáció

Flag

Szöveg méret

5
Átlag: 5 (1 szavazat)
Hm, gazemberek?

Gyurcsány legújabban azzal kampányol, hogy a) a határon túliak ne szavazzanak és ne kapjanak állampolgárságot; b) ukránok ezrei kapnak 300 ezres nyugdíjat a „Zorbántól”, hogy így lefizetve erre a kormányra szavazzanak.

Igazából nincsen ebben semmi újdonság. Ez a fajta már feltűnt a Tanácsköztársaság idején, majd annak bukása után, amikor a maihoz hasonló, ájultan hülye nyugati közvélemény előtt bizonygatták vérgőzös cikkekben, miszerint „minden erkölcsös, a tisztaságra valamit adó ember befogja az orrát, ha a magyar nevet hallja” – miképpen ezt Kunfi Zsigmond írta a bécsi emigrációban.

Kunfi Zsigmond, uramisten, és persze a bécsi közvélemény akkor is ezeknek a patkányoknak tapsolt lelkesen, mert hát similis simile gaudet. S miközben a vörös gyilkosok egyik fele a bécsi emigrációban ezeket írogatta és az ország elleni nemzetközi bojkottot szervezte, a vörös gyilkosok másik része, Linder Béla és Jászi Oszkár vezetésével Belgrádban a szerbeknek könyörgött, hogy eszükbe ne jusson kivonulni a megszállt baranyai területekről és azt átadni Magyarországnak.

Hát ezek voltak Gyurcsány szellemi-lelki elődei. Gyurcsányé, aki szerint tehát „ukránok” ezrei kapják szavazatért cserébe a magas nyugdíjat a magyar adófizetők pénzéből. Erről készített egy „riportot” is ez a Roboz Imre–Kunfi Zsigmond-rein­karnáció, most pedig egy animációs filmecskét, amelynek legfontosabb mondandója, hogy minden ukrán egy alkoholista, vodkavedelő előember, aki elissza a derék magyar elől a nyugdíját.

Akkor nézzük a tényeket!

Egy 1963-as (!) magyar–szovjet államközi szerződés rögzíti, hogy azok a nyugdíjas ukrán állampolgárok, akiknek van állandó lakcímük Magyarországon, kérhetik, hogy a nyugdíjukat nálunk és forintban folyósítsák számukra.

Fontos közbevetés ezen a ponton, hogy nevezett államközi szerződés Gyurcsány miniszterelnöksége alatt is érvényben volt, mégsem jutott eszébe a gazembernek, hogy felmondja, vagy hogy kampányoljon ellene; igaz, akkor még a nagypolgári zsidóktól elrabolt villájában fogadta Putyint, és pulit ajándékozott neki nagyrabecsülése jeléül.

De térjünk vissza a nyugdíjak ügyére! Minden tisztességes ember pontosan tudja, hogy a ’63-as államközi szerződés hatálya alá 99 százalékban kárpátaljai magyarok tartoznak, s mivel Ukrajna nem ismeri el a kettős állampolgárság intézményét, az is világos, hogy a magyar kormány így, a magyar nyugdíj folyósításával képes a leghatékonyabban segíteni az elképesztő nyomorúságban élő kárpátaljaiakon, akiknek ottani nyugdíja átszámolva nem éri el a húszezer forintot sem.

Mindennek pedig semmi köze – mert nem lehet köze – a magyar állampolgársághoz, és így a választásokhoz sem. Az sem igaz, hogy az érintett ukrán állampolgárok 300 ezer forintos nyugdíjakat kapnának.

Ez tehát a valóság. Továbbá az, hogy Gyurcsány a migránsok befogadását szorgalmazza, és egy kicsit sem érdekli, hogy egy ide érkező migráns – már ha egyáltalán hajlandó itt maradni és beilleszkedni – lakhatása, etetése, itatása, iskoláztatása vajon mennyibe kerülne a magyar adófizetőknek, s ha a migráns családegyesítés alapján idehozatná a kedves szüleit és nagyszüleit is, az vajon mennyibe fájna nekünk.

]]>]]>

Apropó! Az az új mantra, hogy az Orbán kormány „titokban” sok ezer (legutóbbi eszement szám, amit olvastam: ötvenezer!) migránst fogadott be. Aha.

Akkor viszont kérdezem a teljes „magyar” ellenzéket: mikor kezdeményezik Brüsszelben, hogy a fényességes EU azonnal szüntesse meg az országgal szemben a második kvótapert és a kötelezettségszegési eljárást, amelyet azért indított, mert nem vagyunk hajlandók kvóta szerint befogadni migránsokat?

Hm, gazemberek?

Bayer Zsolt - ]]>www.magyaridok.hu]]>

Hozzászólások

Béla
2018-02-02 17:07
Nézzük az ős okokat, és az „őskajánokat.” Babits igazi haza cikke hazaárulás, s az aljasság teteje. „Őskaján” Babits, a mindenkori sorosok zsoldjában. Lendvai példátlanul kiosztja Babitsot. „180. BABITS MIHÁLY LEVELET ÍRT A MAGYAR ÍRÓK SZÖVETSÉGÉNEK! Milyen kedves! És milyen őszinte! Babits Mihály, az ismert poéta, esztétikus és kiérdemült egyetemi tanár határozott és férfias lépésre szánta rá magát. Levelet írt a Magyar írók Szövetségének, amely egyesülésről bizonyára tudják kedves olvasóink azt, hogy ez egy ízig-vérig magyar és keresztény alakulás. Már magában véve az is meglepő, hogy Babits egy ilyen írói szövetségnek levelet ír, még meglepőbb azonban az, amit ír. Alig akarunk hinni a szemünknek! Babits Mihály és a Magyar írók Szövetsége! Vajon nem csalóka álom-e mindez, amelyből rideg valóságra ébredünk? Vagy valóban megváltozott-e a mi híres-nevezetes Babits Mihályunk s a Saulból Pál lett? Csakugyan átértékelte-e az átértékelendőket, valóban fáj-e neki az, ami minket emészt, és talán - alig merem leírni! - részt kér ő is a keresztény Magyarország megalapozásának munkájából? Csupa izgató kérdés, amelyre igazán bajos volna ebben a pillanatban megnyugtató választ adni. Bizonyára meglepő - írja Babits a levélben -, hogy mind ez ideig nem lépett be a szövetségbe. Érzi, hogy magyarázattal tartozik, annyival is inkább, mert hiszen irodalmi programja azonos a szövetségével. Konstatálja, hogy a Magyar írók Szövetségében konzervatív írók egyesültek, de nem baj, ő is mindig konzervatív volt, és ezzel az iránnyal szimpatizált. (Ujjé!) Lélekben velük van, de nem akar egyik napról a másikra átpártolni, nehogy azt higgyék, hogy most a gyengébbeket hagyja ott az erősebbekért. A közönség előtt akarja ezt az átfordulást megtenni írásban, és ha ez megtörtént, akkor fog nyíltan átlépni. Eddig a ravasz kis írás, amely élénk fényt vet Babits Mihály koszorús költőnknek komplikált egyéniségére. Lehetnek naiv és jóhiszemű emberek, akik bedőlnek Babits úr levelének, de mi - ne tessék rossz néven venni! - nagyon is vegyes érzelmekkel olvastuk a kitűnő író levelét. Mert vannak ám némi kis bökkenők! Sőt, igen nagy bökkenők vannak! Egyáltalában nem értjük annak a Babitsnak morális rohamát most, aki akkor, amikor Magyarország elterült az ellenséges csapások alatt és a zsidóság féktelen uralma tobzódott, akkor támadta a nemzeti eszmét, akkor írt a Szózat ellen, akkor hirdette, hogy fütyül Magyarország integritására, akkor tartott a tanárok szociológiai kurzusán olyan nemzetellenes előadást, hogy még ez a megrémített és terrorizált hallgatóság is felzúdult (az előadás szövegével szívesen szolgálunk!), akkor hagyta ki a kuruc költészetet előadásai köréből, mert ez a költészet az ő nemzetellenes butaságai ellen bizonyított, akkor nevezte Petőfit ízléstelen fiatalembernek, s költészetét lesajnálta. S akkor nem jutott eszébe Babitsnak, hogy a saját leszúrt, haldokló faját támadja, mert akkor a zsidók voltak erősek, akik pénzt és egyetemi tanárságot adtak. Ekkor járt vidékre Kunfival egy autóban, üvölteni a nemzeti eszme ellen, ekkor nézték őt emiatt Fehérvárott őrült bádogos legénynek. Azt írja Babitsunk, hogy egyelőre nem óhajt nyíltan belépni a Magyar írók Szövetségébe, bár lélekben velük van stb., stb. Hát ez már igazán kedves! Honnét ez a fenséges nyugalom, ez a bölcs megfontoltság? Hát egyszerűen onnét, mert Babits úr jól tudja, hogy még mindig a zsidók az erősebbek, tehát még nem jó, nem kívánatos nyíltan vezekelnie. Titokban ugyan megteszi, hogy tajtékzó antiszemita tirádákat tart (sőt egy antiszemita könyv szerkesztésében is segített!), de hát nyíltan nem jó antiszemitáskodni, mert hát nem lehessen tudni, merre billen a mérleg. Ő a helyzet ura akar maradni. A keresztényekkel is fenn akar tartani barátságot, mert hátha egyszer tényleg ezek a bolond keresztények lesznek az erősebbek, s tőlük lehet egyetemi katedrát kapni. Addig azonban kétfelé fütyülünk, s titkos levélben nemesek vagyunk, zsidó társaságban pedig elítéljük a faji harcot. Hát kedves Babits Mihály úr, az ön leveléből éppen az hiányzik, amire pedig nekünk manapság a legnagyobb szükségünk van, hiányzik belőle az őszinteség. A játék nem babra megy, a magyarság életéről vagy haláláról van szó ezekben a nehéz időkben. Nekünk bátor, gerinces hitvallók kellenek, akik kiállanak a gátra és nem nézegetnek minduntalan visszafelé, az egyetemi katedrák felé. Önzetlen emberekre van szükségünk, akik őszintén, minden fenntartás és hátsó gondolat nélkül óvják és védik megtiprott fajtánkat. Most nem lehet balanszírozni, nem lehet jobbra és balra kacsingatni, most előre kell menni bátran és férfiasán fölemelt fővel és nyílt homlokkal. Avagy remélhetünk-e a véres tavasz után egy eljövendő virágos tavaszban, ha azok, akiket az istenadta talentum vezetésre hívott, a cselekvés helyett tapogatódznak és dadognak? Oh, ennek az elfáradt nemzetnek valóban nagy szüksége van vezérekre, költőkre, prófétákra. És mi olyan szívesen megbocsátanánk még önnek is Babits úr, ha azt látnok, hogy ön csakugyan nem Saul már, hanem magyar tűzzel és reménységgel teljes Pál. De éppen ebben nem vagyunk bizonyosak. A levele után legkevésbé. Az a sejtésünk, hogy ön még most sem tudja, jobbra-e vagy balra. Pedig, aki még a kommunizmusnak nevezett héber svindli után sem tanult, az megbukott. Attól tartunk, hogy ön is így járt kedves Babits úr, dacára annak, hogy egyetemi tanár volt a kommunizmus alatt. Gondolat, 1919. október. 19-20.”
Béla
2018-02-02 17:15
Jól figyeljék a dátumokat, mert ékesszólóbbak ezer Babitsnál. 131. Babits Mihály AZ IGAZI HAZA (Cikk a Szózatról) Vörösmarty 1849 után sohasem engedte, hogy a gyermekei az egész Szózat-ot szavalják előtte. Ki kellett hagyniok a „nagyszerű halálról” szóló versszakokat. - Ez még nem a halál! - kiáltott, ha a szabadságharc leveretésére célzott valaki. - Én nem jósoltam! Én nem így értettem! - tört ki izgatott és ekkor már beteg lelkéből, és idegesen félbeszakította a gyermeki hangokat, hogy ne hallja tovább a rettenetes költeményt. Ez a „rettenetes költemény” volt a magyarnak nemzeti éneke nyolcvan esztendőn át. Micsoda baljós ének! És micsoda szomorú nemzet az, melynek lelke fölé az éneknek sötét szárnyai vetik árnyékukat? Melynek gyermekei az iskolában ezeket a strófákat tanulják? A nagyszerű halál, Hol a temetkezés fölött Egy ország vérben áll. S a sírt, hol nemzet sülyed el, Népek veszik körül... Valami rettenetes előérzet volt ez? Előre sötétedett már a lelkek előtt az, aminek jönni kellett, az, ami ma van itt? A világkatasztrófa, amelynek közepében mi vérzünk, ezer sebből, szegény, tévútra vili ország - és kiáltozunk, kétségbeesve, életet vagy halált: S népek hazája, nagy világ! Ó, milyen máshogyan olvasom ma a Szózat-ot, mint még öt év előtt! Mennyivel jobban megértem a költőt! Mintha az Idők utolértek volna ezt az előreszálló izgatott és sötét fantáziát! És ha ma kellene róla „magyar dolgozatot” írni: milyen mást írnék erről a versről ma, mint diákkoromban! „S népek hazája, nagy világ!”... A „népek hazája” nem ügyel kiáltásainkra; a „nagy világ” el van foglalva a maga bajával, a maga forrongásaival: s ezer meg ezer lélek kérdi még remegve, hogy csakugyan hazájuk lesz-e a népeknek, vagy mindörökre csak küzdő-terük? Mivelünk, kis néppel, senki sem törődik; sőt rosszakarattal néznek miránk. S ha elpusztulunk most: az „ember milliói” nem fogják „gyászkönnyel szemükben” körülállni a sírt, ahol a mi nemzetünk süllyed el. Inkább kárörvendően fognak osztozni az örökségünkön. Rettenve kérdezzük: - Miért? Vétettünk mi az Emberiség ellen, hogy így bánik velünk? És ez a vége annyi rettenetes áldozatnak, ez a gyümölcse annyi lángoló honszeretetnek, annyi hősiségnek, ötödfél esztendő halálmegvető küzdelmeinek? Hát ez fakad a hősök véréből? - Nem, az nem lehet - szeretnők a költővel mondani. - Nem szabad a vak sors zsákmányává lennünk! Isteni és emberi igazság ellen van! Az nem lehet, hogy annyi szív Hiába onta vért... De az ész szava hidegen mondja rá, hogy lehet. És hogy nem egy nemzet szempontjából kell ezt nézni, mert hiszen minden nemzet áldozott, és bizonyára kell bukó félnek lenni, ha egyszer háború volt. És hogy semmi ez, és nem is olyan rossz, mert mit jelent egy nemzet? Semmit! Mikor a világ sorsáról van szó. És nem volt hiába, ha egyszer a világ békéje sarjad ki belőle, ha okulnak az emberek a szenvedéseken és belátják, hogy testvérekké kell lenniök, ha ledöntik a falakat nemzet és nemzet közt, ha megvalósul végre a „népek hazája”: akkor nem hiába ontották a szívek vérüket, még ha a nemzetük belepusztul is, még ha minden nemzet belepusztul is. Mert az Emberiség előbbre való, mint a nemzet! És talán jó is, hogy pusztuljanak a nemzetek, amelyeknek nevében halomra ölték a szent Emberiséget, kínozták és keresztre feszítették az Isten képmását. Legyünk férfiak, lássunk és mondjunk ki mindent szabadon! Nem a hazafiságra tanít bennünket az Idő! Emberiségre tanít! A Haza nevével rútul visszaéltek. Jelszónak használták a gyilkolásra, babonának, mely a bűnöket takarta, szájtömő kócnak, a szabad szó ellen És talán azért bűnhődik a Haza. Legyünk férfiak, mondom, és mondjuk ki nyíltan: igenis, vétett a nemzet az Emberiség ellen! Vétett, mert gyenge volt: mert eszközül adta magát azoknak, akik üzletből és gonosz megszokásból az Emberek szabadsága és a népei jogai ellen szövetkeztek. Vétett, mert elhagyta ősei hagyományát, akik háromszáz esztendőn keresztül mindig csak a Szabadságért vívtak. Szabadság! itten hordozák Véres zászlóidat... És a világháború esztendeiben a Rabság zászlóit hordozták itt. Ó büszkén kiálthatott még a Vörösmarty Magyarországa az égés/ világhoz: Egy ezredévi szenvedés Kér éltet vagy halált! mert az a Magyarország a szabadságért küzdött és szenvedett! De a mi Magyarországunk szolga volt és zsarnok- mert a szolgák egyúttal mindig zsarnokok is. És ezért kell bűnhődnöd, ó hazám! Azzal a mértékkel mérnek most neked, amivel a Te uraid mértek nevedben másoknak. És beteltek rajtad Vörösmarty szörnyű jóslatai. „Legbátrabb fiaid elestek a csatán.” A megmaradtakat Vad ínség kergeti... Széles határod is Görcsöt kapott: Mindinkább befelé Vonogatod... De hát ebbe nyugodjunk bele, magyarok? Belenyugodjunk abba, hogy vétkeztünk, és most megbűnhődünk? És hogy ha eljön A jobb kor, mely után Buzgó imádság epedez Százezrek ajakán: az nem nekünk jön el? Reánk nincsen szüksége az új világnak? Hagynak bennünket eltűnni a földről? De hát mi vétkeztünk-e igazán: mi, a nép? Lehet-e egy népet felelőssé tenni? És lehet-e egy népet eltüntetni? Elvehetnek tőlünk földet, amennyit akarnak. De nem a föld a haza; és nem szabad abba a tévedésbe esnünk, amibe a régimódi háborús „hazafiak” estek: akik ezrével áldozták föl a szent magyar életeket a területekért, az élettelen földért. Nem a föld maga szent, nem a föld a haza: a föld csupán lakhely, üzlet és gazdaság. Ami a földben szent: az az emberek emlékei. Ez a föld, melyen annyiszor Apáid vére folyt; Ez, melyhez minden szent nevet Egy ezredév csatolt. Ez a vér - apáink vére, mely a Szabadságért folyt - ezek a szent nevek: - az ezredéves szenvedés - ezek az emlékek. Ezeket pedig senki tőlünk el nem veheti: mert ezek bennünk vannak! És ez a mi hazánk, ezek a közös emlékek, ez a szellemi levegő, amelyben élünk: és nem a holt földek! Ez az, ami lelkünk földje és otthona - nyelvünk, gondolataink és emlékeink - amelyen kívül „nincsen számunkra hely”, a haza, melyben „élnünk és halnunk kell”. Ez az igazi, a szent haza, amely nem kíván véráldozatot, mint a régi és gonosz istenek, amelyért nem kell ölni és halni, amely biztosan és mindörökre a mienk. Ez az a haza, melyet sohasem lehet az Emberiség ellen fordítani: mert kincse inkább ez az emberiségnek, és sokasodása, és gazdagodása. Azt mondják: ki-ki annyi ember, ahány nyelven beszél; és hozzátehetjük: az emberiség annyiszor többet ér, ahány nemzete van - hogyha csak a nemzetet így értjük, nem politikának, hanem műveltségnek. Mert nem öli akkor, hanem gazdagítja egymást: egyik nyelv a másikat, egyik gondolkozásmód a másikat, egyik műveltség a másikat. És olyanok lesznek, mint külön színek a szivárványban, mint külön-külön vesszők az együtt-erös vesszőcsomóban. Ez az a haza, amelyre igenis szüksége van az emberiségnek, amelyet meg kell őrizni az emberiség számára. A haza, amelyet mi magunkban hordunk, és amely nem veszhet el, mert egy az emberek-kel, a néppel, amely ki nem irtható, hanem él, Megfogyva bár, de törve nem! Nem meghalni kell ezért a hazáért, hanem élni: mert ez a haza nem a halálunkból, hanem az életünkből él. És ha igazságtalanok mivelünk más népek: ezt a hazát tőlünk el nem vitathatják: nincs okunk gyűlölködni érte és bosszút koholni: mint a másik hazáért, a földért. A gyűlöletnél jobb a tett: Kezdjünk egy újabb életet! - mondja Vörösmarty egy másik versében. De a Szózat-tal is csak ezt mondja. Ennyit jelent a Hazádnak rendületlenül... Babits Mihály Új Világ, 1919. február 15. S erre volt válasza Lendvai Istvánnak, dátum!!! Példátlanul bátran, egy mongúz technikai vívótudásával, egyedül az akkori világ ellen, a nemzetközi marxizmus ellen. Oly válasz ez, melyet kívülről kellene minden középiskolában megtanulni, minden diáknak, mely magyarnak tudja magát. 133. HAZA ÉS EMBERISÉG Nyílt levél Babits Mihályhoz Uram, nem kell Ön előtt igazolnom személyes elfogulatlanságomat: ennek a lapnak a hasábjain elégszer hódoltam nagy költői tehetsége előtt. - Rákosi Jenő hadjárata alkalmával külön levélben is kifejeztem Önnek felháborodásomat az agg méltóságos csúnya, kenyérre menő hajszája miatt. Ha most megdöbbenve és kétségbeesve kiáltok Önre, mint egy holdkóros filozopterre, aki nem csak maga tébolyog az értelmi halál peremén, hanem aki egy egész magyar diákgenerációt akar oda fölhúzni a hajánál fogva, s akire rákiáltanom azért is kötelesség, mert egészséges földrezuhanása csak gyógyulást, váltságot jelenthet önmagának is, annak a szerencsétlen diáknemzedéknek is, akkor nem személyes elfogultságot akarok jóllakatni, nem egy szellemi tornában akarok könnyű - sajna, nagyon is könnyű és nagyon keserű - diadalmat szerezni a „költőfejedelem” fölött. A szakadékot akarom megmutatni, amelynek szélén Ön bizonyára jóhiszeműen és érdektelenül tébolyog, fölocsúdásul önmagának és okulásul mindeneknek, s ha ez nem sikerülne is, legalább a tragikus vonagló magyar lélek nevében vétót kiáltani arra, amit Ön művel. Ön az Új Világ-ban - a Purjesz Lajos és Benedek Marcell radikális ifjúsági folyóiratának első számában - kifejti, hogy milyen dolgozatot írna Vörösmarty Szózat-áról, ha ma lenne diák. Hogy Ön dolgozatával, nevének díszével tisztelte meg az Új Világ-ot, amely tizenöt esztendős korukban szakállas, pápaszemes, csavaros eszű, minden common senstől elrugaszkodott szociológusoknak nézi a magyar diákokat, az az Ön dolga, hogy Ön Purjesz Lajos nevelő és újságírói képességeiben látja a Nagy Paidagogost, akire a nemzet virágának szüksége van, és Benedek Marcellt, a Mi Hőseink című jövedelmező háborús vállalat társszerkesztőjét tiszteli meg a Fortissimo bátor pacifistájának szomszédságával, abba bele nem szólhatok. De Ön azt ígéri cikke címében, hogy meg fogja mondani, melyik,,az igazi haza”. Ön annak a halhatatlanunknak imádságos versét kommentálja, aki ezért az országért megőrült s aki úgy kezdte egyik utolsó versét: Mi nékem a világ, ha nincs hazám? Ez akkor is érdekelne minket és akkor is közügy volna, ha nem Ön cselekedné, akit Ignotus annyiszor mondott kongeniálisnak Vörösmartyval, aki a Vörösmarty Akadémiának egyetlen koszorúsa szegény tragikus Ady Endre elhanyatlása óta, Ön, a költő, aki a nyelv egész titokzatos, nagyszerű életét éli költői izgalmaiban, a költő, akitől ínséges napjaiban hitet, reményt, igazodást, fáklyavilágot vár a nemzet. Ön azon is kezdi, hogy ma jobban megérti a költőt, mint még öt év előtt. „Mintha az idők utolérték volna ezt a nagy előreszálló izgatott és sötét fantáziát.” Nos, hogyan érti Ön Vörösmartyt? - „Népek hazája, nagy világ!”... „A »népek hazája« nem ügyel kiáltásainkra; a »nagy világ« el van foglalva a maga bajával, a maga forrongásaival: és ezer meg ezer lélek kérdi még remegve, hogy csakugyan hazájuk lesz-e a népeknek, vagy mindörökre csak küzdő-terük. Mivelünk, kis néppel, senki sem törődik, sőt rosszakarattal néznek miránk.” - Ön meglepő jóakarattal rosszakaratnak nevezi azt, amit csehek, oláhok, szerbek művelnek ezer meg ezer magyar emberrel (Emberrel, uram, EMBERREL, ha ugyan elfogadja, hogy a magyar is ember, ami meglehetősen kétséges), férfiakkal, nőkkel és gyermekekkel, alispánnal éppúgy, mint proletárral. Arról természetesen, hogy ezt a rosszakaratot föltételezhettük és megelőzhettük volna, hogy ez a rosszakarat húsz év óta ordít és acsarkodik körülöttünk, hogy ezt a rosszakaratot a Jászi Oszkár folyóiratával és könyveivel hizlalták hétfejű sárkánnyá, hogy ez a rosszakarat ma nem sózna, botozna és akasztana, ha mi (mi, a nép, a népkormány) nem fölényes pacifizmussal felelnénk rá - arról Ön persze nem tud. Hiszen Ön nem politikus. Nem? Tévedés. Ön későbbi soraiban - elképesztő naivitással - igenis politizálni fog, minősítetten (inkább minősíthetetlenül) politizálni. - „Rettenve kérdezzük: Miért? Vétettünk mi az Emberiség ellen, hogy így bánik velünk? És ez a vége annyi rettenetes áldozatnak, ez a gyümölcse annyi lángoló honszeretetnek, annyi hősiségnek, ötödfél esztendő halálmegvető küzdelmeinek? Hát ez fakad a hősök véréből?” Ó igen, ezt a kérdést mi is elbőgjük álmatlan éjszakáink égő párnáinak, ezt ordítottuk már a Tisza-rendszer felé, amely legalább ordítani engedett egyet-mást, ezt a kérdést fojtják belénk ma azok a szabadítok, azok az Emberek, akik pénzt és fegyvert adtak az oláh „rosszakarat” kezébe, ez borong azoknak a magyar katonáknak és tiszteknek a homlokán, akiket reszkető gonddal óvtak meg annak a folytatásától, amit a piávei lázadással megkezdték, de a felelet, amely a detektíves éjszakába belehördül, vajmi más, mint amit Ön ad, a katedrái vátes. Mit is felel Ön? Az nem lehet, hogy annyi szív Hiába onta vért...! ,,De az ész szava hidegen mondja rá, hogy lehet. Es hogy nem egy nemzet szempontjából kell ezt nézni, mert hiszen minden nemzet áldozott, és bizonyára kell bukó félnek lenni, ha egyszer háború volt. Es hogy semmi ez, és nem is olyan rossz, mert mit jelent egy nemzet? Semmit r — Ember, Mensch, Mán, Hőmmé, Uomo, Hombre! S ezt Ön felnőtt korában mondja, és ezt egy magyar költő mondja, és ezt Ön Pozsony, Kassa, Kolozsvár, Pécs felé mondja? Jó, mi a legszömyűbb Mohácsot éljük s Ön, a melegszívű poéta megáll a ,,hősvértől pirosult gyásztéren” és nem sóhajtva köszönti, hanem mint egy hideg kínai bonc, a Kritik dér reinen Vernunft-ot mormolja, mikor ,,vérözön lábainál s lángtenger felette”. Jó, Ön most az ész hideg szavával hűti poklos sebeinket, legyen: Ön most egyszerre fülig szerelmes a ,,hidegüllepű” Észbe, akit a babája kisujjáért való izgalmában, min den emberi és költői emóciójában csúffá tesz, csúffá kell hogy tegyen, mert a hideg észtől ugyan soha a Fekete, fekete vagy a Danaidák zenéje meg nem fogant volna lelkében. De ha ész, akkor legyen ész és ne őrület. Nos, mi egyéb tiszta őrületnél az, hogy Ön ide áll a megbotozott nők és bebörtönzött férfiak mellé azzal, hogy mindezt ne nézzék egy nemzet „szempontjából”? Hát belehelyezkedjenek a nemes, krisztusi megértés jegyében annak a szerb, oláh vagy cseh kancsukának a rostjaiba, amely egyes-egyedül szerb, oláh vagy cseh „nemzeti szempont” szerint igazodik a magyarok meztelen hátára? Hát van egy másik, egy „emberi” szempont is, amelyből nézve meg kell csókolni azt a kancsukát? Mily egyszerű s mily fölényes Ön: „minden nemzet áldozott és bizonyára kell bukó félnek lenni, ha egyszer háború volt”. Bizonyára, de talán áldoztunk mi többet minden nemzeteknél - az imént Ön is mondott valamit ez áldozatokról -, s abból, hogy mi áldoztunk többet, mint akárki, olyan kanti hidegséggel következik-e az, hogy ráadásul szenvedjünk mi többet, mint akárki, szenvedjünk ráadásul némán, a nemzetfölötti megértés boldog kéjével, s küldjük el elismerő iratul a cseh zsupa noknak az Ön cikkét? „Bizonyára kell bukó félnek is lenni, ha egyszer háború volt” - ó igen, ez olyan matematikaian világos, olyan egyszerű, az a „bizonyára” annyira a „szkepszis kötelességével” van mondva, amelyet Ön mindig hangoztatott, de olyan rendben van-e az, hogy ekkorát buktunk? Mily tiszaistvánian játszi és hisztérikus vénasszonyosságtól menekülő hideg fölény az, hogy „ha egyszer háború volt...”, hát te Úristen, nem rettegett valamikor Budapest a kozák lovak patkójától, nem volt itt oláh hátbatámadás, nem fenekedtek itt mindnyájunk életére azok, akik most bottal és puskatussal mutatják meg, mitől menekülünk vala, ha-borzasztó még kimondani is - mi győztünk volna, vagy ha akartunk volna még egy kicsit, csak egy pár hónapig még magyar katonát látni? S miért oly hideg és kanti fölény most a pacifistától annak bevallása, hogy a háborúban igenis kell lenni bukó félnek, hogy igenis a fegyverek forró szava dönt a nemzetek sorsán, mikor az ész hideg szava öt éven át prüszkölt az ellen, hogy a XX. században fegyverek merjenek dönteni, hogy utóbb is a mi fegyverünk merjen győzni, hogy egyáltalán legyen ebben a háborúban „legyőzött fél”, és hogy - horribile dictu! - lehetőleg mi legyünk a nem bukó fél! Te nagy Arisztophanész, vidd hírül az alvilágban Geszt urának, hogy az ész hideg szava a Fortissimo költőjének ajkán az ő zsarnoki igéit papolja, s a pacifista hajlandó csókolgatni a kard vasát, csak ne honi termék legyen, hanem „made in America!” De Babits, az Isten szerelméért, tudja Ön a bőrfotelében otthon, hogy mi az a „semmi” és mi az a „nem is olyan rossz”? Tudja, hogy az a felhasogatott hát, bemocskolt női becsület, megalázott férfiasság, átlőtt proletártest, kioltott gyermekélet, minden temetőinknek, egész volt és mai kultúránknak megvesszőzése? Tudja Ön, pacifista, hogy az a,,nemisolyanrossz” nem csettingetve kóstolgatott pezsgő, hanem forró, emberi vér? Nem tudja. Azt sem tudja, mi az a nemzet. Mert akkor nem mondaná, hogy nem jelent semmit. Igaz, Ön hozzáteszi: „nem jelent semmit, mikor a világ sorsáról van szó”. De annál hülyébb a dolog. Hol látott Ön nemzetet, amely kéjjel dögölt meg a „világ sorsáért”, ezért a ködös ideáért, és mit gondol Ön, mi az a „világ sorsa”, ha nem a nemzetek sorsa? Az eleven világ, a reális világ, az a nemzetek világa, az a világ pedig, amelyért Ön ilyen hideg fölénnyel dögleti a magyart, az az Ön ideológus konstrukciója, egy jeges agytermék, márpedig Kant is leereszkedett a reine Vernunft gleccservilágából a praktische Ver-nunft melegebb zónájára, mihelyt erkölcsről, művészetről, politikáról akart szólani, és megmondta, hogy ,,a szemlélet fogalom nélkül vak, a fogalom szemlélet nélkül üres". Szemlélte Ön valaha az életet? De Ön tovább megy: ,,És nem volt hiába (mármint a mi fölfordulásunk), ha egyszer a világ békéje sarjad ki belőle, ha okulnak az emberek a szenvedéseken és belátják, hogy testvérekké kell lenniük, ha ledöntik a falakat nemzet és nemzet közt, ha megvalósul végre a népek hazája: akkor nem hiába ontották a szívek vérüket, még ha a nemzetük belepusztul is, még ha minden nemzet belepusztul is. Mert az Emberiség előbbrevaló, mint a nemzet! És talán jó is, hogy pusztuljanak a nemzetek, amelyeknek nevében halomra ölték a szent Emberiséget, kínozták és keresztre feszítették az Isten képmását." Engedje meg, Babits, de nincs agyam, nincs idegrendszerem fölfogni azt a képtelen, azt a szaturnuszbeli lelket, amely ilyen őrült galimatiászt tud hidegen és fölényesen papírra vetni. Hol látja Ön azt, hogy pont a világ békéje sarjad, pont abból, hogy csak a magyar nemzetet feszíti keresztre az a bizonyos enyhe ,,rosszakarat”? Hol látja Ön, hogy a cseh, az oláh, a szerb okul a mi pacifizmussal vállalt szenvedéseinken és a deres, amelyen magyarok feküsznek, éppen az az iskolapad, amelyen a csehek, oláhok, szerbek a testvériséget tanulják? Vagy azok a haramiák az Ön Kant-fordításán, az örök béke filozófiáján buzdulva öklözik testvéreinket? És hol pusztult el más nemzet e rettentő világomlásban úgy, mint a magyar! S Ön nem meri, egy szóval nem meri azt a konzekvenciát levonni, hogy ne pusztuljon el tehát a magyar nemzet sem, hanem a pacifisták sajátos vérszomjúságával (amely inkvizítori dühében azonos mindenfajtájú ideológusnak a vakságával és gyűlölködésével) oda lyukad ki, hogy pusztuljon el minden nemzet, csak az Emberiség maradjon meg. Törjenek kerékbe engem, öljék meg asszonyomat, verjék agyon a gyerekemet, irtsák ki minden rokonomat, sebaj. Csak a Családom maradjon meg egészségben, csak a Családom örömét el ne rontsák! Hát hol a Mars-fenében képzel Ön világot, ha minden nemzet elpusztul? És hát mi az ördögöt képzel Ön: azok a nemzetek nem egymásnak üzentek háborút, hanem az Emberiségnek? Nem egymást marcangolták és a maguk jogos vagy vélt érdekeiért harcoltak, nem egymást lőtték rostává, hanem azt a ködös ideát, amely az Ön fejében lóg? „Legyünk férfiak! - mondja Ön -, lássunk és mondjunk ki mindent szabadon! Nem a hazafiságra tanít az idő! Emberiségre tanít!" Nos, Önnek ma igazán csekélyebb kockázat a gondolatait szabadon kimondani, mint nekem: de Önt ausgetippelt Emberiségre tanítja az olasz-jugoszláv marakodás, a szerbek által gyötrött horvátok ordítása, a magyarok és nemzetiségi testvéreik gyötrelme, a japán macska leselkedése Európa házatetején és Wilson kábelogramja, amely egyszerre leszerelte az amerikai flottaprogram heves ellenzékét, Emberiségre a Lenin hekatombái? „A Haza nevével rútul visszaéltek” - ó, all right, de nem azért éltek vissza vele, mert először idegenekért véreztették a magyar százezreket, aztán az önvédelmi háborút lehetetlenné tették azok, akik a magyar katona kezéből kivették a fegyvert és az oláhok kezébe dugták, mert először II. Vilmos hazájáért véreztünk, azután egy ostoba ideológiáért szenvedünk, de soha a hazánkat nem szolgálhattuk? Vagy olyan semmi az a haza, amilyennek Ön az imént mondta és akkor nem lehet vele visszaélni, mert egyáltalán nem is lehet, nem is szabad élni vele - vagy nem. S akkor következnék, hogy most, a régi rendszer elpusztulásával okosan, helyesen éljünk vele. „Jelszónak használták a gyilkolásra, babonának, mely a bűnöket takarta, szájtömő kócnak, a szabad szó ellen.” Igen, ez betyárság volt, de nem kell-e akkor megtagadni az Emberiséget is, amelynek nevében szintén gyilkoltak Poroszországban és gyilkoltak nálunk is, babonáztak és bűnöket takartak és kócot tömtek a szájakba és tömnek ma is - vagy Ön minderről megint nem tud odafönn a felhős trónuson? „És talán azért bűnhődik a Haza. Legyünk férfiak, mondom, és mondjuk ki nyíltan: igenis vétett a nemzet az Emberiség ellen! Vétett, mert gyenge volt, mert eszközül adta magát azoknak, akik üzletből és gonosz megszokásból az Emberek szabadsága és a népek jogai ellen szövetkeztek. Nos, mint látom, a bűnhődés jogosságában Ön is kételkedik egy óvatos talán-nal, és ezért a talánért lövik le Pozsony-ban a kokárdás magyar diákot? Vétettünk mi az Emberiség ellen olyasmit, amiben senki más nemzet e kerek világon nem bűnös? Mit, mikor? Hol voltunk mi abban a helyzetben, hogy vétsünk, éspedig egyes-egyedül csak mi vétsünk? Talán az volt a vétkünk, hogy Ausztriát fölhizlaltuk a magunk rovására? Hiszen ennek a hánytorgatását mindig Önök bélyegezték ostoba sovinizmusnak, embertelen egoizmusnak! Talán az volt a vétkünk, hogy mi a nemzetiségeket nem sóztuk, botoztuk, akasztottuk, hanem hagytuk élni, fejlődni, gazdagodni őket? Vagy azzal vétettünk ilyen szörnyűt, hogy nem engedtük Pestre az oroszt (ó, hol lenne Ön már akkor az egész Tiszta Ésszel!), és nem engedtük már 1916-ban Kolozsvárra a dicsőséges oláh haramiákat? Talán az volt a vétkünk
Béla
2018-02-02 17:16
Talán az volt a vétkünk, hogy szalonkocsin járattuk az oláh vezéreket, akik már akkor a szemünkbe röhögtek, és ma is nálunk székelhet hivatalosan az az oláh követség, amelynek előszobája tele van az erdélyi pandúrproklamációkkal, s ahonnan vihogva nézik Erdély haláltáncát? És ha valóban gyengék voltunk - az egész magyar parlament, amely a háborút megszavazta; a Károlyi-párttal egyetemben -, hát nem azért kergettük pokolba a régi rendszert, hogy most aztán erősek legyünk és ne adjuk magunkat eszközül idegenekének, ne hagyjunk garázdálkodni hóhérokat, akik - ismétlem - talán csak szintén embereket gyilkolnak, mikor magyarokat gyilkolnak, nem? „Azzal a mértékkel mérnek most neked, amivel a Te uraid mértek nevedben másoknak.” De őrült férfiú, hát hol mértek a mi uraink, akik még az oláh hazaárulókat is olyan csínján internálták, akik a német vagy oláh, vagy akármilyen más hazát szolgáltak, csak a magyart nem, hol és kinek mértek ők a kancsuka és az akasztófa cseh, oláh, szerb mértékével! És ha mértek volna jogosulatlanul a mi nevünkben, hát szabadna hozsannázni most annak a „bűnhődésnek”, amely a félrevezetésre ráadásul megint csak a nép hátán suhog? Nem, ezt még Ön is sokallná: ,,Lehet-e egy népet felelőssé tenni?” kérdi Ön, és akkor nem értjük, miért magyarázta Ön is az ész hideg szavával, hogy igenis, a nép felelős a múltért, a nép bűnhődik és bűnhődnie kell a múltért, és nem baj, ha mindjárt megszakad is belé? ,,És lehet-e egy népet eltüntetni?” kérdi Ön, nem is felelve rá, olyan természetesnek találja a feleletet. Nos, az oláhok jobban tudják, ők igenis fölfogják, hogy ha a magyar nép egyedeit kiirtják, akkor konzekventer eltűnik a nép is, amely nem Eszme, hanem olyan fizikai valóság, mint az Ön szemüvege.,,Elvehetnek tőlünk földet, amennyit akarnak - mondja Ön tovább egy nagylelkű gesztussal -, nem a föld a haza, és nem szabad abba a tévedésbe esnünk, amibe a régimódi hazafiak estek mondja Ön szigorú tanári megrovással -, akik ezrével áldozták föl a szent magyar életeket a területért, az élettelen földért! Nem a föld maga a szent, nem a föld a haza, a föld csupán lakóhely, üzlet és gazdaság. Ami a földben a szent: az az emberek emlékei.” Elemyed az ember karja írás közben, Tanár Úr, Költő Úr, Ember Úr, hát mégis, mégis csak paralízis, javíthatatlanul? Hát miért akar tőlünk földet, földet, minél több földet elragadni oláh, szerb, cseh? Mert az olyan semmi? Mert nem oláh, szerb, cseh hazát akar belőle csinálni? Volna itt még haza, ha azok az Önnél szekundába ponált „régimódi” hazafiak abba a tévedésbe estek volna, hogy egye kutya a földet, vegyék el tőlünk, legyünk rajta páriák, dögöljünk éhen, irtassuk ki magunkat, sebaj, a magyar haza megmarad, ha már híre se lesz a földön a magyar életnek, ott fog tündökleni Püthagorasz tétele zavartalanul, mint egy tanári agyvelő? Hol lenne Ön és mindaz, amit Ön jelent? Vagy hát Ön a Kritik der reinen Vernunft-nak . ül le az édeanyja sírján is és szekundát ad azoknak az ősanyáiknak, akik régimódi naivitásukban kínnal és jajgatással, sőt véráldozattal gondoskodtak arról a szülősejtről, amelyhez Önnek fenséges eszmélkedései lehetőségéhez olyan múlhatatlan szüksége volt, pedig rettentően lenézheti, mint csúf és alacsony rendű fiziológiai kategóriát? Ön költő, Ön írt szép verseket az olasz föld levegőjéről; Ön valóban nem lát mást a magyar földben, mint üzletet és gazdaságot? Ön ilyen fölényes kalmár és agrárius és bankár tud lenni, mihelyt a magyar földről van szó? Ó boldogtalan és valóban váteszebb Ady Endre, korbácsoló szerelmese az avar halmoknak, érdemes volt elmúlnia neki ez egy mondat elől, hogy itt ne érje, és a szégyen meg ne ölje! „Ami a földben szent: az az emberek emlékei.” De miért szentek emlékeikben az emberek? Azért, mert jövedelmes üzletet, belterjes gazdálkodást folytattak ezen a földön, semmi egyébért? Látja, a „régimódi” Vörösmarty, akit Ön nyomban idéz, másképpen vélekedik. Neki szent a föld, mert: Ez a föld, amelyen annyiszor Apáink vére folyt, ez, melyhez minden szent nevet egy ezredév csatolt De Ön azt mondja, hogy a ,,szellemi levegő” az igazi haza, nem a holt földek. Nos, a föld akkor hal meg, amikor így gondolkoznak rajta, és ha a föld meghalt, akkor Ön elmehet a szellemi levegőjével a tiszta eszmék birodalmába, de itt vagy átváltozik a tüdeje oláh, cseh, szerb, zulukaffer hódítók tűzzel-vassal terjesztett „szellemi levegőjéhez”, vagy alászolgája. ,,Ez az igazi, a szent haza, amely nem kíván véráldozatot” - ó hogyne, a halott végleg megszabadult a katonai kötelességtől, rettenetes is lehet egy tanárléleknek a véráldozat, de Nietzsche bizony tanár volt, és amikor a francia-német háború kiütött, dörögve követelte, hogy ő is teljesíthesse kötelességét, és Fichte tanár úr is csinált valamit a francia megszállás veszedelmei közepette: igen, de persze ők barbárok voltak és jóval kisebb elmék Babits Mihálynál. „Ez az a haza, amelyet sohasem lehet az Emberiség ellen fordítani” - all right, de mitévő legyen ez a haza, ha az Emberiség jön a fúróval, ellene jön, Tanár Úr, ellene! Megvetően nézzen a „régimódi” ellenségre, amely képes véráldozatot is hozni, csak hogy a hazája földjét, ezt az üzleti és gazdasági objektumul kiterjessze? Megfelel Ön erre is. „És ha igazságtalanok mivelünk más népek: ezt a hazát (mármint hogy a szellemit) tőlünk el nem vitathatják: nincs okunk gyűlölködni érte és bosszút koholni, mint a másikért, a földért ” Ó igen, Tanár Úr, Isten ments, hogy csúnya gyűlölködéssel feleljünk, aljas bosszúkoholással arra az oláh, szerb cseh kancsukára és hódításra. De nem jelölné meg precízebben azt a geográfiai fittyfenét, ahova ez a szellemi haza babitsi fölénnyel elvonulhat majd, ha itt egészen megeszik a földünket, kiirtják testünket-lelkünket, eltiltják a nyelvünket? Igaz, elmehetünk a fogalmak tág birodalmába, ahol Ön bizonyára naponta ebédel, vacsorál és ahol a könyvei honoráriumát is kiutalják majd, ha a föld végleg kicsusszan alólunk, mehetünk a fitty... ó pardon, a szellemi hazába, véráldozat nélkül. Uram, talán goromba voltam, talán voltam olyan goromba, amilyen kétségbeejtő az Ön dolgozata. Kétségbeejtő, hogy Ön csak hazáján talál kíméletlen ostorozni valót, s egy szava sincs a mások hóhérságára. Kétségbeejtő, hogy egy költő ilyen gyűlölködő és egy tanár ilyen tudatlan. Szörnyűséges, hogy az Ön „emberszeretete" hóhérokat igazol, s olyan szívtelen, mint azé a filantrópé, aki elszalad a közeli, a reális koldus mellett azzal, hogy nem ér rá ilyen partikuláris ügyre csökkenteni az ő univerzális emberszeretetét és retteg attól, hogy szubjektív talál lenni tíz fillér erejéig, lokálpatrióta lesz, amiért a saját utcájának koldusát támogatja a haparandainak mellőzésével. Szörnyűséges, hogy Ön nem látja a föld, a nyelv és a szellem összefüggéseit és költő létére nincsen intuíciója annyi, mint annak a hidvégi parasztnak, aki négyévi frontszolgálat után hazajött Erdélybe fölakasztani magát, mert „hazája sorsát nem bírta elviselni”, és hogy Ön hideg transzcendentáliákkal emelkedik éppen a magyar sebek fölé és csak éppen azok fölé. Szörnyűséges, hogy Ön, tanár létére, olyanokat ír, amikért az elemi negyedik osztályában szekunda járna. Groteszk, hogy Ön a tolsztoji ábrándokat ragasztja vérző mellünkre, amikor nem tudja legalább titáni művekkel megbocsáthatóvá tenni elrugaszkodását. Tébolyító, hogy Ön olyan nyugodtan és fölényesen prelegál, mintha a béke és boldogság paradicsomában, valahol Új- Zélandban ülne egy akademosi fa alatt. Tébolyító, hogy a pacifizmust Ön is csak defetizmusnak tudja elképzelni. S itt ne vádoljon engem semmiféle militarizmussal: Ön már akkor volt szíves gratulálni antimilitarista szellemű verseimhez, amelyek a Nyugat-ban jelentek meg, amikor még a babája kisujjáról nem tett vallomást (attól Ön nem sajnálta a véráldozatot!) és a Fortissimo még nem dübörgött föl. Én mondtam akkor is olyan önveszélyes dolgokat, mint amilyen önveszélyes most egy szikrányi józan észt, egy unciányi magyarságot követelni vagy csak hangoztatni is. Ön egy rettenetes lelki ürességről tett megdöbbentő vallomást, és örökre lehetetlenné tette nekem, hogy megvédjem — mint eddig - azok ellen, akik költészetét iparművészetnek nevezik, és Ady Endre önkínzó, szent szerelemmel és javítani- akarással ostorozó fajisága és erupciós művészete mellett Önt olyan halványnak látják, mint egy bizantinus metafizikát. Önben nagyobb a bizantinus, mint a metafizikus és a költő. Sok összefüggést világíthatnék meg szörnyű önvallomása tényénél, de kifogytam a helyből. Szánom, szánom Önt, parasztian egyszerű dolgok tudatlanját, tévelygő dervisét egy álemberi kategóriának, amelyet azért becsül kvalitatíve is nagyobbra, mert számbelileg többen férnek bele, és rálátja a világra, pedig csak agyában valósult meg, és szánom Önt, aki családirtáson akarja kezdeni az Emberiség megváltását, masochi kéjjel csókolgatja a korbácsot, öngyilkosságra akar rábeszélni egy nemzetet, és sajátos demokráciájában reszket attól, hogy egyszerűségben, gyászban és haragban véletlenül egyforma talál lenni legközelebbi testvéreivel. Megmondtam ezt, vállalva annak az ódiumát, hogy egy tekintélyt kritizálni mertem. Lendvai István Új Nemzedék, 1919. március 8.
Béla
2018-02-02 17:17
S ez kérem, egy vezércikk volt, akkor, amikor még magyarok voltak s olvasók voltak, s ilyen szinten tudtak írni. Kis adalék még, mert jellemző, a valódi Babits arcképhez. 134. A TANÍTÓK FORRADALMI FELADATAI Kunfi miniszter Székesfehérvárott Ma délelőtt 10 órakor Székesfehérvárra érkezett Kunfi Zsigmond közoktatásügyi miniszter. Kíséretében voltak: dr. Faragó Pál miniszteri titkár, Babits Mihály író, Migray József fővárosi tanár, Hajtai főigazgató és Mangu tanfelügyelő. Az őt üdvözlő kormánybiztosnak adott válaszában a miniszter azt mondotta, hogy jövetelének célja, hogy megnyerje a tanítókat a forradalmi eszmék számára. A megye-ház nagytermében, ahol az egész megye tanítói és óvónői várták, Kunfi miniszter a kővetkező beszédet mondta: - A tanító eddig csak az urak szolgája volt. A kormány most a tanítót a nép első vezetőjévé fogja tenni. Népkultúrát kell teremteni, meg kell szüntetni a kultúra monopóliumot, hogy ne csak a gazdagoké legyen a kultúra. Két harc vár a tanítókra: egy a jövendőéit, a másik pedig azok ellen, akik vissza akarják hozni a régi rendet. A tanítók a királyság intézményét nemcsak politikailag, hanem a lelkekböl is irtsák ki, mert a népnek a királyok a leggonoszabb ellenségei. A Habsburg-Lotharingiai család a leggonoszabb család volt Mindennél előbb bele kell oltani a gyermekek lelkébe Petőfi intelmét: ,,Akasszátok fel a királyokat!” A népkormány nem fogadhatja el azt az erkölcsöt, amelyet az egyház kétezer évig tanított, hanem az emberi szolidaritásra, szocializmusra kell építeni a fejlődést. A munkának, a szabadságnak új világa keresztül fog gázolni azokon, akik nem illeszkednek bele az új rendbe. Ezután a tanítók a miniszter kezébe letették az esküt. Majd, miután Babits Mihály egy Ady-költeményt adott elő, ismét Kunfi szólalt fel, és ezeket mondotta: - A legközelebbi napokban néptörvény fog megjelenni, amely eltörli az iskolagondnokságot és az iskolaszéket a mostani formájában megszünteti. Az új iskolaszéknek a tanításba beleszólása nem lesz, csak adminisztrációt fog végezni. A kormányon levő forradalmi pártok becsületbeli kötelességüknek ismerik az egész népoktatás államosítását, és ígéri, hogy a választások után két-három hónappal felekezeti tanító Magyarországon nem lesz. Felhívta végül a tanítóságot, hogy világosítsák fel a népet a választásoknál, hogy ellenforradalmárok ne juthassanak a parlamentbe. A gyűlés délután fél kettőkor a Marseillaise éneklésével ért véget. Világ, 1919. március 13.
Béla
2018-02-02 17:17
Csak sajnálni tudom azokat, akik elsőre nem értik meg, miért oly aktuális ma is, Nomád, azaz Lendvai István, s kik ezek valójában..
Béla
2018-02-02 17:40
. S akkor nem jutott eszébe Babitsnak, hogy a saját leszúrt, haldokló faját támadja, mert akkor a zsidók voltak erősek, akik pénzt és egyetemi tanárságot adtak. Ekkor járt vidékre Kunfival egy autóban, üvölteni a nemzeti eszme ellen, ekkor nézték őt emiatt Fehérvárott őrült bádogos legénynek.""

HÍRLEVÉL FELIRATKOZÁS

Mindig naprakészen legfrissebb híreinkből!

Életmód (1) Történelem (12) Mozaik (42) Szépségápolás (15) Belföld (5) Mondom a magamét (3985) Kultúra (4) Nagyvilág (1436) Tv fotel (65) Sport (729) Mozi világ (440) Autómánia (61) Rejtőzködő magyarország (171) Emberi kapcsolatok (36) Tereb (137) Vetítő (37) Egészség (50) Irodalmi kávéház (470) Flag gondolja (33) Politika (1571) Jobbegyenes (1615) Gazdaság (626) Alámerült atlantiszom (142) Gasztronómia (539) Heti lámpás (216)
]]>eff]]>
]]>free speech]]>
]]>mti]]>