Majd mondanivalóját így folytatta: a magyarokkal szemben minden marad a régiben, mivel Magyarországon „érvényben van a törvény, amelyre reagáltunk.”

Ez legalább egyenes beszéd.

Mindeddig gyáva, sunyi lapítás folyt ez ügyben a szlovák politikában. Bárki megkérdezte, természetesen tagadták, hogy ez az egész agyrém a felvidéki magyaroknak szóló és a felvidéki magyarokat sújtó szankció.

Tagadták. Beszéltek összevissza. Úgy tettek, mintha… S persze hiába tudta mindenki, hogy mi az igazi ok, ki nem merte mondani senki sem.

Az igazi ok a szlovákok jelentős részének ostoba, történelmi frusztráltsága, kisebbrendűségi komplexusa, amelyet velünk szemben éreznek. Ehhez járul az alig több mint két évtizedes önálló államiságuk léte felett érzett örömük és büszkeségük, amelyhez kapcsolódik az „alig több mint két évtized” miatti beteges elfogódottság, féltékenység és paranoiás érzékenység.

Akkor lehetett már sejteni, mi lakik a szlovák fejekben és lelkekben, amikor a kilencvenes évek elején egy focimeccsre látogató magyar szurkolókat félholtra vertek a tót rendőrség különös alakulatai. Amúgy számos alkalommal adnak okot magyar és nem magyar „szurkolók” arra, hogy bárhol félholtra verjék őket, akkor és ott erről szó sem volt. Akkor és ott pusztán erődemonstrációról volt szó. Annak bizonyításáról, hogy „igaz, mindössze pár hónapos az államunk, igaz, hogy ami kulturális emlék, érték, büszkeség, múlt és história van ebben az új államban, az döntő többségében magyar kultúra, emlék, érték, büszkeség, múlt és história – de ez nem számít, mert lám, immár mindez egyedül a miénk, és ha akarunk, bármikor agyonverhetünk benneteket. Akkor is, ha idelátogattok, és akkor is, ha itt éltek, a Felvidéken”.

Megtették, és teszik azóta, problémamentesen.

Ugyanis az emberi jogokra oly kényes Európát a legkisebb mértékben sem zavarta soha a szlovák nacionalizmus, és annak magyarellenes hisztériája, gyűlölete.

Ezt az Európát soha nem zavarta és nem zavarja, ha bennünket bármilyen sérelem ér. Ez az Európa szó nélkül tűrte a szlovák nyelvtörvényt (büntetést fizet, aki az anyanyelvén szólal meg hivatalos helyen), és szó nélkül tűrte, hogy 2011-ben, 2012-ben európai polgárokat fosszanak meg állampolgárságuktól.

Senki sem állt fel az Európai Parlamentben, amikor egy kilencvenkilenc éves egykori tanárnőt fosztottak meg állampolgárságától. Európa kussolt. Európa meg Cohn-Bendit csak akkor üvöltözik, amikor kétmillió forintra akarja a magyar kormány csökkenteni a jegybank elnökének fizetését. Az skandalum. Egy kilencvenkilenc éves asszony kálváriája nem az.

Miért is lenne?

Hiszen Európa pontosan olyan beteg és frusztrált, mint Fico és az ő népe. Fico és az ő népe a nem létező história és államiság miatt, Európa meg azért, mert elveszejteni készül önnön múltját, históriáját és hagyományait.

Ficóék pedig tudják és érzik ezt, így immáron nyíltan ki mernek állni ország-világ elé azzal, hogy kimondottan és csak a magyarokat sújtó és diszkrimináló törvényt fognak bevezetni.

Már az eredeti jogszabály is hallatlanul aljas és ostoba volt. Aljas, ostoba, undorító és vérlázító. Ráadásul még a szlovák alkotmányossággal is szembement, ugyanis a szlovák alkotmány kimondja, hogy „Szlovákiában senki sem fosztható meg állampolgárságától akarata ellenére”.

Senki – kivéve a magyarokat.

Ezt eddig cselekedték és tagadták.

Eztán cselekszik és nyíltan hangoztatják.

És jó esély van rá, hogy Európa ismét kussolni fog.

Egymásra talált hát a két súlyos beteg, Fico Szlovákiája és az Európai Unió. A degenerált és velejéig rothadt Benes-dekrétumok után itt van a Fico-dekrétum. A Benes-dekrétumok is érvényben vannak, a Fico-dekrétumnak is jó esélye van erre. Hiszen csak a magyarokról van szó.

Legalább tudjuk, hányadán állunk.

S legalább tudhatja ezt immáron a felvidéki magyarság is. Tudhatja, hogy a folyamatos szervilizmus és megfelelni akarás sehová sem vezet. Most láthatja, mit és mennyit érnek a Híd-Most-féle pártalakulatok, s hogy Bugárék vajon kinek az érdekeit képviselik.

Most tiszta és egyértelmű minden.

Ficóék gazembersége éppúgy, mint az a tény, hogy ezek csak az erőből értenek.

Úgyhogy ha ezt a felvidéki magyarság és Magyarország eltűri, akkor meg is érdemeljük a sorsunkat.