Száz évvel ezelőtt, 1918 októberének utolsó napján a Hermina úti Róheim-villába, Tisza István otthonába behatolt öt fegyveres. (Máig nincs magyarázat arra, hogy a Tisza védelmére kirendelt csendőregységet a behatolás előtt egy órával kinek a parancsára vezényelték el a villától. Az öt fegyveres: Dobó István (istenem, micsoda szörnyű névazonosság!) tengerész, Horvát-Sanovics Tivadar tengerész, Sztanykovszky Tibor, Hüttner Sándor, Pogány (Schwartz) József. A behatoló fegyveres csőcselék előbb szidalmazni kezdte Tiszát, majd három lövés dördült el, és a miniszterelnök holtan rogyott a földre.

Bő két évvel a gyáva és aljas gyilkosság után lezajlott a per, a gyilkosok pere – már azoké, akiket egyáltalán bíróság elé tudtak állítani. Horvát-Sanovics például eltűnt örökre, ő valószínűleg a Szerb–Horvát–Szlovén Királyságban, a későbbi Jugoszláviában kapott menedéket és álnéven élt tovább, csakúgy, mint Károlyi minisztere, Linder Béla, a haza- és nemzetáruló gazember, akit maga Tito marsall temettetett el Belgrádban a hatvanas években, díszlövések kíséretében.

Dobó korán meghalt a börtönben, Sztanykovszky egyedüliként leülte 15 éves büntetését a szegedi Csillagban, majd már Kádártól kért és kapott (!) nyugdíj-kiegészítést, méghozzá munkásmozgalmi munkásságáért, egészen pontosan azért, mert részt vett a miniszterelnök meggyilkolásában. Pogány (Schwartz), aki a patkánylázadás népbiztosa lett, a Szovjetunióba menekült. Tisza meggyilkolása mögött mindig is Károlyit sejtették, ám ezt igazolni, bizonyítani soha nem tudták.

Ez volna a történelmi párhuzam, az évfordulós egybeesés. Amúgy most minden más. Nincs most itt olyan gazember, akinek legalább ahhoz lenne mersze, hogy fegyvert fogjon, ugyan, kérem! Gyáva kis patkányok szaladgálnak szerteszéjjel, és a virtuális világban fényképeket posztolgatnak a fejbe lőtt miniszterelnökről, aláírván: „Keresd a hibát, én nem találtam.” Ó, hát persze… Miért is találná a hibát a fejbe lőtt Orbán Viktor fotómontázsán a pécsi szocialisták vezetőségi tagja, bizonyos Simon József, afféle hamisítatlan disznófejű kisúr, fröccs­öntött Horvát-Sanovics, Sztanykovszky Tibor, Pogány (Schwartz) József – az örök és kiirthatatlan, rohadt lumpenproli friss sarjadása.

Neki ennyi jutott: hogy fejbe lőtt Orbán Viktor-képeket tegyen fel a virtuális valóságba, ahol az elvtársai sikkantgatnak a gyönyörűségtől a kép láttán, a pártja meg kiad egy igazi, hamisítatlan lumpenproli nyilatkozatot a „gyűlöletkeltésről”, így vigyorogva össze az elvtársakkal és a disznófejű kisúrral a reterát mögött, és aztán tényleg naponta elképzelik, újra és újra kéjesen, hogy miképpen lőnének fejbe bennünket az első adandó alkalommal, amikor ezt újra megtehetnék, persze miután már le vagyunk fegyverezve és gúzsba vagyunk kötve, és semmi esélyünk a védekezésre, pontosan ezek és így lőtték agyon a cári családot is, ugyanígy, gyerekestül, asszonyostul, szolgálóstul, majd a sortűz után életben maradottakat puskatussal agyonverték, és sokáig, életük végéig erről adomáztak a vodkák fölött, erről, a „hőstettükről”.

Igazából itt vége is. Megemlíthetjük még, hogy lám-lám, előbb a miniszterelnök bábujának fejét rugdaljuk végig az utcán, aztán g…nek és sz…nak nevezzük, vagyis megfosztjuk emberi méltóságától, „dehumanizáljuk”, aztán kerítünk egy belvárosi megmondóembert a legszűkebb körből, aki kimondja, hogy Orbán majd Ceausescuként végzi, ezután kisvártatva akad majd egy lumpenproli, aki kiposztolja Orbánt fejbe lőve.

Megemlíthetjük – de minek? Úgysem fog semmit sem jelenti ezeknek. És nincs is rá szükség, hogy jelentsen. Arra van szükség, hogy nagyon figyeljünk és imádkozzunk ezek helyett is: nehogy egyszer a mi türelmünknek legyen vége.

Bayer Zsolt - ]]>www.magyaridok.hu]]>