Egyik kedvencem ezek közül egy bizonyos Karáth Kata, aki már 2018-ban kifejtette, fölöttébb „izgalmas” magyarsággal, hogy aszongya: „Az elmúlt években a magyarságom egyfajta csúf bőrbetegséggé vedlette át magát, amit zavartan igyekezek levakarni magamról”. Szegény kicsike Kata: Lehet, ha megfürdik végre, elmúlik ez az egész nyomasztó érzés, a szagról nem is beszélve. Ajánlom neki Karinthy remekét megfontolásra: „Szegény, nehéz, bús lábak néha / Borzadva révedek felétek / Ha föllázadnátok egy éjjel / S amikor alszom: megfürdenétek.”

Bár Kata nyilván nem olvas Karinthyt, Frigyesünk magyarsága miatt, hiszen azt is kifejtette ugyanitt ez a kis hörcsög, hogy „megfogadtam, hogy sosem lesz magyar párom és semmiképpen sem fogok letelepedni a szülőföldemen.”

Ajjaj! Nagy a baj! Hiszen mást sem hallunk manapság, mint hogy a „szerelem az szerelem”, meg a „szerelem szabad” – vagyis, ha egy leguánba, egy másik hörcsögbe vagy egy szép, friss halottba szeretne bele, megünnepelnék a nagyszerű szabadságát. De ha egy magyar srácba? Az bizony megbocsáthatatlan lenne. Ebből is látszik, mekkora szerencse, hogy ez semmiképp sem fog itt letelepedni.

És akkor most átugranám a többit, Herskovits Esztikétől Csáki Juditon át Tóta W. Árpádig és Nagy Zsoltig, és egy pillanatra megállapodok egy bizonyos Para-Kovács Imrénél. Ez az Imre a következőket fejtegette a minap: „Mindig azt mondjuk, hogy szeretnénk, hogy normális ország legyen. De sosem lesz normális. Szeretném elmondani a kedves hallgatóknak, hogy voltak országok itt a földön, és voltak üres helyek. Mert az nem kellett senkinek, nem volt jó hely. És akkor bementek ide emberek, és azt mondták, hogy mi is ország vagyunk. És akkor a valódi országok mondták, hogy jól van persze.”