Mindenekelőtt szögezzünk le néhány nagyon fontos és alapvető dolgot az adóról – és ehhez hívjunk segítségül nagy szellemeket, ismert embereket, közgazdászokat, filozófusokat és humoristákat. „Csak két dolog biztos: a halál és az adó” – jelentette ki Jennifer Barnes, s igaza volt. (Igaza volt?) „A polgárok vagyonuk egy részét átengedik az államnak, hogy a másikat nyugodtan élvezhessék” – szólt Montesquieu, mert idealista volt. Sőt: naiv… „Az adócsalás az egyetlen szellemi tevékenység, ami némi hasznot hoz” – állította John Keynes, mert cinikus volt. „Az emberek ambivalens módon viszonyulnak az adózáshoz. Tudják, hogy az a társadalom javát szolgálja, de ha lehetőség nyílik arra, hogy kevesebbet fizessenek az államnak – különösen amikor a pénzüket a következő nemzedékre hagyományozzák –, nagyon leleményesnek bizonyulnak” – mondá John Kampfner, ugyanis realista volt. 

„Az állam a gazdagokat akarja adóztatni, de ebben semmi logika nincs. Ehelyett azoktól kellene adót szedni, akikről az állam azt sejti, hogy boldogok. Akik mosolyognak, akik fiatalok, egészségesek, akik fütyörésznek az utcán, akiknek van partnerük az ágyban. Nos, az ilyen nyavalyások megérdemelnék, hogy az adóhivatal mindenüket elvegye, amijük csak van!” – állította David Grossman, mivel azt gondolta, vicces, holott ő is csak realista. „Az adó a bürokráciá­nak, a hadseregnek, a papoknak és az udvarnak, egyszóval a végrehajtó hatalom egész apparátusának az élet­ forrása. Erős kormányzat és erős adók azonosak” – jelentette ki Karl Marx, mivel ő Karl Marx volt. 

Ha az ember olyasmit csinál, amit keményen megadóztatnak, és annál nagyobb mértékben adóztatnak meg, minél többet csinálja, az egy korbács, ami elriasztja az adott tevékenységtől. Ha nem folytatja azt a tevékenységet, akkor megússza az adót, és nem kell kifizetnie, ami végösszegben nyereségként jelenik meg. Vagyis azoknak a tevékenységeknek az elkerülése, amiket megadóztatnak, biztosítja a mézesmadzagot

 – hangoztatta Kim Robinson, valószínűleg azért, mert előre látta a jelenkort, amit esze ágában sem volt összevetni messzi jövendővel. Nos, ez volt a bevezető ahhoz a bizonyos globális, kötelező minimumadóhoz, amelyet éppen most akarnak letuszkolni a torkunkon, s mivel ismét mi vétózzuk meg, nem érdektelen vetni egy pillantást az egész dolog genezisére és hátterére, hogy világos legyen, miről is van szó valójában. Túl sok újdonság ebben sincs. Ez ugyanolyan, mint a korrupció meg a korrupció elleni harc. Amerika meg Brüsszel (meg Párizs meg Berlin meg London) ebben ugyanazt a vonalat viszi: „Hogy ki a korrupt, azt én döntöm el!”, sőt azt is, hogy egyáltalán mi a korrupció, mert „azt is én döntöm el”. Így aztán mondjuk Soros Györgynek soha nem kell(ett) korrup­ciós vádakkal szembenézni, miközben például a néhány koncertjegyet elfogadó (és azt diákoknak ajándékozó) egykori kolozsvári alpolgármestert elvitték börtönbe. Az a Codruta Kövesi vitette el, aki ma már Brüsszelben harcol. Ja és persze a magyar miniszterelnök korrupt még, el ne felejtsük.

És akkor lássuk azt a kötelező, globális minimumadót, az új csodafegyvert, amelyről lehet majd fantasztikus vezércikket írni a Guardianbe, mint a „jóemberkedés” meg „igazságosság” könyörtelen lándzsájáról, amely egy csapásra megszüntetné a világ bajait, ám a „rasszista” „bastard” magyarok, élükön Orbánnal, megint keresztbe fekszenek a nagy jónak. Két lába van ennek az adónak, az egyik odaát Amerikában, ahol a demokraták vannak – még úgy, ahogy – hatalmon. S ezeknek a demokratáknak nagyszabású szociális terveik vannak, amelyekhez nagy adókat kell(ene) beszedniük, hogy legyen miből finanszírozni a fényes jövőt. Így aztán elindult az Egyesült Államokból a kezdeményezés, éspedig azzal a vonzó jelszóval, hogy éppen ideje megadóztatni a nagy techcégeket, Face­bookot, Google-t, miegyéb, és ugyan ki lenne olyan botor, hogy ne értene ezzel egyet. Én lennék a legboldogabb, ha Zuckerberg és Elon Musk méltóztatna tisztességesen adót fizetni. A nagy terv másik lába itt áll, Európában, kissé pontosabban: Franciaországban és Németországban.

Csak el ne tévesszük az irányt, el ne tévedjünk a fene nagy jóemberkedésben! Ugyanis Franciaország és Németország igazi és valós szándéka nem egyéb, mintsem, hogy felszámolják Közép-Európa versenyelőnyét, amely éppen az adóelőnyből következik.

Miről van szó? Ahogy Közép-Európában nőnek a bérek és egyre inkább közelítik a nyugati béreket, az alacsony bérekből fakadó versenyelőnyünk csökken, illetve mára jórészt megszűnt. (A rendszerváltás idején és szocialista–liberális kormányok idején Magyarországon még ez volt a helyzet.) Ellenben itt nálunk, illetve az Egyesült Államokban a vállalati adóteher nagyjából 7,5 százalék, és láss csodát, ezt akarják most felemelni 15 százalékra, azaz a duplájára, vagyis például a német és francia szintre, amelynek következtében egy csapásra foszlana semmivé régiónk alacsonyabb adókból származó versenyelőnye, s a befektetők – mivel például Németországban és Franciaországban ma még jobb az infrastruktúra – oda mennének, s nem hozzánk, nem Közép-Európába. Pompás…

Persze a németek és a franciák most az Egyesült Államok mögé bújnak, hiszen – ismétlem – az volt a duma, hogy a nagy techcégek megadóztatásáról beszélünk, s majd ezek mellett, ezzel párhuzamosan fog futni az a bizonyos, mindenkire kötelező, globális minimumadó. De láss csodát: a nagy techcégek adóztatása elhalt, elmaradt, arról ma már senki sem beszél, ellenben maradt ez a kötelező 15 százalék, amivel megint csak nekünk és ennek a régiónak ártanak.
És most itt állunk, az egymásra talált Egyesült Államokkal, Németországgal és Franciaországgal, az amerikai–német–francia tengellyel, Brüsszel nyilván kéjesen támogatja az egészet, London meg kilépett az unióból, de az új befektetőknek nyilván ő is örül.

Mi pedig ismét egyedül maradtunk.

A lengyelek sokáig kitartottak mellettünk és az új elmebaj ellen, de mára beadták a derekukat. Valószínű, hogy visszalépésük oka az a mézesmadzag, hogy ők majd megkapják a Covid-járvány utáni újjáépítési pénzeket. Azokat az eurómilliárdokat, amelyeket amúgy az Európai Unió egyetemlegesen és közösen vett fel hitelként,

egyetemlegesen és közösen vállalt garanciát a visszafizetésére, ám amiből például mi, magyarok mind a mai napig egy fillért sem kaptunk meg. Tudják, az a fránya jogállam, ami nálunk nincs, de bezzeg az ukránoknál olyannyira rendben van, hogy a Kijevbe látogató német, francia, olasz elnök – appendixnek elment velük a román is – minden skrupulus nélkül megígérte Zelenszkijnek az azonnali társult státust.

Ó, kérem, ez pompás! Amúgy két uniós tagállam, Hollandia és Franciaország vétója a nyugat-balkáni bővítést akadályozta a legutóbbi időkig, ebből is látszik, hogy az a fránya vétó is teljesen rendben, már ha a nyugatiak vétóznak értelmetlen dolgokban, ám amikor a magyarok vétózzák meg az egész unió kollektív öngyilkosságát, akkor Verhofstadt aláírásgyűjtésbe kezd a vétójog megszüntetése érdekében. Én szeretem ám az Európai Uniót, csak egyre nehezebb ez a szerelem…

De vissza a lengyelekhez és a pandémiapénzekhez! Miközben a spanyolok és a portugálok már tavaly (!) nyáron megkapták ezeket a nem elhanyagolható összegeket, mi mind a mai napig nem, és így vannak (voltak?) ezzel lengyel barátaink is. Akiknek most nyilván beígérték cserébe a globális minimális adó támogatásáért a pénzt, vagyis a lengyeleknél hétfőről keddre hirtelen kitört a jogállam.

És akkor egy kis adalék: a (több mint) pletykák szerint tavaly nyáron, amikor zajlottak az újjáépítési pénzekről a tárgyalások, és a hitelfelvételre sor került, a magyar miniszterelnök garanciákat akart arra, hogy Magyarország hozzá fog jutni ezekhez a pénzekhez. S mivel az egész procedúrát jóvá kell(ett) hagynia a magyar parlamentnek, a magyar miniszterelnök azt mondta, majd akkor lesz parlamenti jóváhagyás, ha lesz garancia. És ekkor 

Ursula Von der Leyen asszony, a bizottság elnöke felhívta telefonon Orbán Viktort, és azt mondta neki, feltétlenül szükség van a magyar jóváhagyásra, a parlamenti döntést is beleértve, ugyanis ellenkező esetben a déliek nem jutnak hozzá a pénzhez, és annak beláthatatlan következményei lesznek. Orbán Viktor garanciát kért, s ekkor Von der Leyen azt mondta a magyar miniszterelnöknek: – Bízzon bennem. Megígérem, hogy a döntés gyors és hatékony lesz. És természetesen mindenki hozzájut a pénzhez.

 S ezt követően a magyar parlament megszavazta a dolgot. Pénz? Na, azt mi azóta sem láttunk, de legalább halálra cseszegetik az életünket mindenféle mondvacsinált marhasággal, hazugsággal, elmebajjal.

Szóval mi is most a helyzet? Az, hogy becsaptak bennünket, a képünkbe hazudtak, és egy vasat nem láttunk abból a pénzből, amit a mi jóváhagyásunkkal és visszafizetési garanciánkkal együtt vett fel az unió hitelbe. Továbbá az, hogy kitört az orosz–ukrán háború, amelynek önmagában is negatív hatása van az európai gazdaságra, ám ezt sikerült és sikerül rohamosan és jelentősen rontani az elmebeteg szankciós csomagokkal, amelyek mindenkinek súlyos károkat okoznak, kivéve az Egyesült Államokat és Oroszországot.

És most mindezek tetejébe azt akarják, hogy mosolyogva szavazzuk meg a kötelező, globális minimumadót, ami jelen formájában csak és kizárólag Közép-Európának és ezen belül Magyarországnak okozna további súlyos problémákat. És nehogy elfeledkezzünk arról, hogy az Egyesült Államokban a republikánusok a lehető leghatározottabban ellenzik a globális minimáladó bevezetését, és a republikánusok már most meg tudják akadályozni annak bevezetését, de ősszel még ennél is biztosabban fogják tudni megakadályozni – és meg is fogják akadályozni.

És akkor majd az Európai Unió megint itt fog állni hülyén, de legalább a franciák és a németek jól érezhetik magukat, mert elvették Közép-Európa versenyelőnyét.

Nos, hát ezt vétózzuk meg most éppen. Csak hogy világos legyen. S javaslom mindenkinek felidézni a régi gyerekmondókánkat: „Amerika, London, Párizs, ugye maga nem normális?”

Bayer Zsolt - ]]>www.magyarnemzet.hu]]>