Ma 2024 november 20. Jolán napja van. Holnap Olivér napja lesz.
445a8e7f2502d35aae1bbdf5eb718bee.jpg

Bayer Zsolt: A szépség csontváza a sivatagban

Flag

Szöveg méret

Még nincs értékelve

Palmürát most robbantották fel az állatok. Azok, akiket az Egyesült Államok és szövetségesei fegyvereztek fel – Aszad elnök ellen. Az alábbi írás Palmürának állít emléket.

És vádolja nemcsak a barbár állatokat - de azok életre hívóit is…

…Hajnalban gyere. És nagyon nyitott lélekkel. Mint egy gyermek. Ha így járod végig Palmüra utcáit, úgyis felnősz az út végére. Talán bele is öregszel az útba, s a felismerésbe. Hogy ez itt egy csontváz.

A szépség csontváza a sivatagban…

De hogyan kerül ide a csoda éppen félúton Damaszkusz és az Eufrátesz között?

Az ok: a teve…

No, látom, nem értitek. Figyeljetek jól, elmagyarázom!

Omar kalifa így szólt egy szép napon, talán kedd volt, kissé unalmas kedd délután… „Ahol a teve boldogul, ott az arab is boldogul!”

A kalifa körül állók helyeslően bólogattak, bár nem is sejtették, hogy ez a bölcsesség egész világokat fog teremteni.

Pedig mégis… Az arámiak már Krisztus előtt 1000 táján háziasítják a tevét, s ők is, az arabok is a tevével csinálják meg szerencséjüket. Mondhatjuk úgy is, ők a Közel-Kelet kamionsofőrjei.

Az a helyzet ugyanis, hogy az öszvér, a szamár rendkívül vízigényes és sokat eszik. Valamint keveset bír el és hamar elpusztul. Ezzel szemben egy teve elhord száznegyven kilót, és két hétig bírja víz nélkül. S nem elhanyagolható az a körülmény sem, hogy teve barátunk kétszer annyi ideig él, mint egy szomorú öszvér.

Tehát a csodához kellett először a teve.

No és kellett hozzá még a történelem. Az a helyzet, hogy a történelem mindenhez kell, csak kezdjük mi ezt elfelejteni odaát, az önelégült, ostoba Nyugaton. Sebaj… Történelem apó előbb-utóbb úgyis a fejünkre fog koppintani…

Nézzük tehát, hogyan is kezdődött.

Úgy, hogy 102-ben Traianus felszámolja a nabateus királyságot. Ezt a nabateus királyságot a mai Jemen területére képzeljük el, és tegyük mindjárt hozzá, hogy a nabateusokat a tömjén tette naggyá, ami csak ott terem, arrafelé. Ez a tömjén innen kerül a Római Birodalom területére. A tömjénút mentén épülnek a depók, a raktárak, s azok köré a városok. Az utolsó ilyen Petra, ez volt a nabateusok első fővárosa. A második pedig Bosra. Harmadik meg nem lett, mert a rómaiak úgy döntöttek, ráteszik kezüket a tömjénkereskedelemre. S egyszerűen felszámolják a nabateus királyságot. Így ment ez akkoriban, s ma sincsen másképpen… Csak ma nem tömjént akarnak a nyugatiak, hanem olajat. De ez mindegy…

A nabateus állam bukása után a Damaszkusz és az Eufrátesz között félúton tanyázó négy nomád arab törzs hirtelen ott találja magát a történelem fősodrában. S az egyik létre is hozza Palmüra depót, és letelepszik. A többi marad nomádnak a sivatagban, és tevét tenyészt.

És telik-múlik az idő, és a palmüraiak egyszer csak azt veszik észre, hogy a Római Birodalom egész területén kezükben tartják a külkereskedelmet. Az Indus partjától Nagy-Britanniáig palmürai depók állnak a birodalomban. Tanulságos a kor egyik római rétorának keserű panasza: „Már a Tiberis is szírül susog…”

S igen, ez a második század vége, harmadik eleje – Szíria fénykora.

Ráadásul Septimius Severus lesz a császár, akiről nekünk legalább annyit illik tudnunk, hogy ő volt a pannóniai légiók vezetője. No és az sem elhanyagolható, hogy származására nézve pun volt.

A Severusok kora a szír császárok kora, s egyben az utolsó aranykor. Severus fia, Caracalla terjeszti majd ki mindenkire a római polgárjogot, és ő lesz, aki bevezeti Rómában Napisten kultuszát. S már itt megemlítem Philippus Arabs nevét, hiszen ő is Róma császára volt, és ő tényleg igazi arab. Shahbában született, egy beduinsátorban – onnan lett római császár. S a sors fintora, hogy éppen ő ünnepli meg a birodalom fennállásának ezeréves évfordulóját. Azt sem árt tudni, hogy éppen ő volt az első keresztény császár. Antiochiában egyszer meg akarja tartani a húsvéti áldozatot, de az antiochiai főpap kiáll a templom kapujába, és addig nem engedi be a császárt, amíg az nem tart nyilvános bűnbánatot. Akkoriban még voltak ilyen papok, barátaim… De Philippus Arabsról lesz még szó, ha majd a drúzok földjén járunk – most vissza Palmürába…

Mert annyi a lényeg, hogy Palmüra virágzik. A 3. században minden áru Palmürán halad keresztül. Ez sem egészen véletlen persze. Ugyanis Palmürának van egyedül saját, állandó hadserege, s ez a hadsereg… Hát, hogy is fogalmazzunk… Ez a hadsereg minden karavánt finoman Palmüra felé terel…

Palmüra sémi neve: Tadmar. Palmüra is, Tadmar is datolyapálmát jelent. Palmürában ugyanis a kereskedelmen kívül két dolog van: datolya és örömlány.

A következő fontos évszám 254. Ekkor a perzsák elsöprik a parthusokat, és elözönlik a Közel-Keletet. Először 256-ban verik tönkre a császári sereget, majd 260-ban Edessánál, s ott a császár is meghal.

Rómában teljes a káosz. S ebben a kiélezett helyzetben Palmüra feladja törzsi egalitárius státusát, és diktátort választ magának. A diktátort pedig nevezik Udajnak (aki még emlékszik, annak mondom: Szaddám Huszein egyik fiát is Udajnak hívták).

Udaj a nehéz helyzetben Róma mellé áll.

S ez már azért sem elhanyagolható, mert a palmürai nehézlovasság gyakorlatilag legyőzhetetlen. Udaj súlyos vereséget mér a perzsákra. 272-t írunk, amikor Udaj ünnepel, s az ünnepségen a fiával együtt meggyilkolják. Már akkor suttogta mindenki: a felesége, Zenubia volt a felbujtó…

Zenubia egy arab király leánya. Nagyon okos, nagyon művelt, nagyon szép és nagyon harcias. És azonnal elfoglalja Palmüra trónját…

S miután elfoglalja, mindjárt szűknek is érzi. S úgy dönt, hogy római császárnő lesz.

Seregei harc nélkül elfoglalják Szíriát, Egyiptomot, majd Antiochiát és Ankarát. Csak ott, Ankaránál állítják meg őt Aurelianus illír lovasai. S ezután indul meg Palmüra ostroma. Hosszú ostrom után vész el a város. Zenubia el akar menekülni, de elfogják. Rómában szekérre kötözve mutogatják. Palmürát pedig kifosztják, majd Karthágó sorsára jut. És soha többé nem éled újjá…

De akkor is… A szépség csontvázaként hever most is a sivatagban.

Gyere… Nyisd ki a lelked… Már tudod a történelmet, hát járjuk be a romokat… Hogy mindent megérts…

Kezdjük itt – a nagy Baal-szentélynél… Háromszáz méter hosszú és háromszáz méter széles tér. Közepén a szentély. Az óriási rámpán hajtották fel az áldozati állatokat…

Hatalmas reliefek a bejáratnál. Rajtuk a félig római, félig perzsa ruhás katonák. Szemben velük teve hátán a nagy, fekete kő, a Kába kő… Síró asszonyok hajtják az áldozati marhát. Odabent a szentélyben rozetta… Ismerős? Nem csoda… Ilyen rozettákkal van tele egész Európa…

S kívül a város. A főutca, a halottak tornya, a kis Baal-szentély.

Nézz, nézz csak körül… Micsoda nagy hír volt odahaza, hogy felépült a West End bevásárlóközpont, s hogy háromszáz méter hosszú. Háromszáz méter hosszú feleslegesség, hiábavalóság, egészen képtelen szomorúság…

S itt?

Ha ezeket a romokat nézed, hajlamos vagy arra gondolni, hogy lám-lám, ez is csak hiábavalóság. S persze innen szemlélve tényleg az. De ha az örökkévalóság felől vetünk egy pillantást minderre, mindjárt tudjuk, hogy mégsem…

Óriási a különbség hiábavalóság és hiábavalóság között. Mondhatni, nem mindegy, hogy milyen szinten felesleges és hiú az ember… Nézz szellemszemekkel, hogy lásd a múltat, s mindjárt látod majd a különbséget.

Nézd a múltat…

Baalnak áldoznak éppen.

Eljött Zenubia is, a királynő. Gyönyörű, elszánt, kemény arca rezzenéstelen. Körülötte a papok és a katonák. A hatalmas rámpán korbáccsal hajtják fel az áldozati állatokat. Bőgnek a marhák, a birkák egykedvűek, mint mindig… S már folyik a vér. Patakokban ömlik lefelé a fehér köveken. Megalvad, romlik, szörnyű szagot áraszt…

Baal szomjas.

Ez a díszlet. Az élet. Az aznap, a pillanat. Az ember mértéke.

De körben itt van egy tér. S ez a tér ki van metszve a pillanatból. Ez a tér: Palmüra… S ami ki van metszve a pillanatból, az szakrális. Az az örökkévalósággal, a mindenséggel rokon, tehát végső soron az Úrral…

Vagyis mindazzal, ami nem emberi?

Helyes kérdés – de hamis.

Csak mi hisszük már, hogy aminek köze van az örökkévalósághoz, az nem lehet emberi.

Ők másképp hitték.

S ezért állnak felettünk.

Nézz szellemszemekkel, és menjünk le a városba…

Százezren éltek itt. Olyanok voltak, mint mi. Profánok… A városkapu előtt koldusok üldögéltek baksisra várva. Az oszlopok alatt emberek jönnek-mennek… Nyitnak a boltok, pörög az üzlet. Mintha csak ma lenne.Látszólag, mintha csak ma… A főtéren örömlányok kínálják magukat. Lüktet a város… Millió szerelem és ölelés, millió béke és harag, barátságok és gyűlöletek. Él a város. Lüktet…

Eszik, iszik, alszik, élvez, szenved és meghal.

S viszik a halottakat…

Ki a sivatagba, a halottastornyokba. Selyembe csavarva helyezik őket a fülkébe, s a zárókőre felfestik egész életüket. Így felvértezve – s persze az utolsó ítéletnek kiszolgáltatottan hajóznak el messze, messze.

Igen, persze, a tehetősek kerülnek csak ide. S mert kevés a hely, hát akadnak élelmes vállalkozók, akik további tornyokat építenek, s bérbe adják a sírkamrákat.

Milyen ismerős, igaz…?

De ez a tér akkor is szakrális. Ki van metszve a pillanatból. Ezzel az akarattal és szándékkal épült. S csak az ilyen szándék és akarat szent. Minden más: hasznosság, gazdaságosság, célszerűség. Bele van bilincselve a pillanatba. Vagyis hiábavaló. S akkor ismét itt az eredeti kérdés: romokon járunk – akkor ez nem volt hibavalóság?

De igen. Az volt. Csak egy másik hiábavalóság. Az örökkévalóság, az Úr hiábavalósága. És hát, barátaim, azért az mégis csak más, nem?

Hiszen ezerhatszáz esztendő járta végig már azóta Palmüra főutcáját. Ezerhatszáz esztendő emlékezett Baal isten áldozataira. Ezerhatszáz költözött már be egyenként a halottak tornyába, s még csak bérleti díjat sem fizetett egyik sem… És most itt állunk. Ezerhatszáz esztendő és az akkoriak lábnyomában. Ez a bizonyíték…

Nincsen más.

Csak az itt állásunk és a csöndünk. A csönd önmagában soha nem bizonyít semmit, csak ha valami megsúgja a titkát. Palmüra szelleme megsúgja a titkot, s még a néma, sárga hegyek is beleborzonganak ebbe a titokba. Palmüra is elhitte, hogy örökké fog állni. S most rom. Ennyi a titok…

De Palmüra tett is azért a hitért, s úgy élt, úgy metszette ki létezése színterét a pillanatból, hogy ez a vágy valósággá váljon. Ez pedig már nem is titok. Ez csak a nekünk szóló, keserű üzenet.

Mert mi nem teszünk semmit. Mert nem is hiszünk. Hozzáláncoltuk magunkat a pillanathoz. S ha majd kiásnak bennünket is ezerhatszáz esztendő múltán, akkor fogunk csak igazán szégyenkezni.

Már ha kiásnak. Ha lesz, aki kiásson. Ha lesz – akkor tudjuk majd, hogy győzött a jó.

S talán Palmüra bevár bennünket. S talán méltóak leszünk arra, hogy szemlesütve elébe járuljunk az örökkévalóság partján.

Talán… Istenem…

Bayer Zsolt - magyarhirlap.hu

Tisztelt olvasók! Legyenek olyan kedvesek és támogassák "lájkukkal" a Flag Polgári Magazin facebook oldalát, a következő címen: ]]>https://www.facebook.com/flagmagazin]]>
- Minden "lájk számít, segíti a magazin működését!

Köszönettel és barátsággal!

]]>www.flagmagazin.hu]]>]]>
]]>

HÍRLEVÉL FELIRATKOZÁS

Mindig naprakészen legfrissebb híreinkből!

Titkok és talányok (12) Tereb (146) Életmód (1) Tv fotel (65) Politika (1582) Szépségápolás (15) Mondom a magamét (7971) Rejtőzködő magyarország (168) Kultúra (9) Emberi kapcsolatok (36) Nagyvilág (1310) Autómánia (61) Alámerült atlantiszom (142) Mozaik (83) Irodalmi kávéház (538) Gazdaság (719) Egészség (50) Nézőpont (1) Heti lámpás (334) Flag gondolja (38) Mozi világ (440) Gasztronómia (539) Történelem (18) Belföld (11) Vetítő (30) Jobbegyenes (2884) Sport (729)
]]>eff]]>
]]>free speech]]>
]]>mti]]>