Mongóliában járok. A végtelen sztyeppék földjén, ahol megszületett az idő és a múlt – a mi múltunk is. Mozdíthatatlan csöndek mindenütt. Csak itt hallható, ahogy a némaság kikacagja a talmi zajt.

A táj valamiképpen visszaköszön a benne élők lelkében, tekintetében. Nehéz eldönteni, vajon a mi tekintetünkben Pannónia szelíd lankái vagy Hunnia vad pusztái köszönnek-e inkább vissza. Vagy Erdély zord hegyei s a meghajolni képtelen, szálegyenes fenyők. A mongol táj végtelen. Végtelen, széljárta sztyeppe. S ha belenézel egy mongol szemébe, derűt találsz majd – és ezer, soha ki nem fürkészhető titkot.

Hogy is írja Kosztolányi?

„Csak egy maradt meg, ami közös minden emberben: a mese. A sárkányok és a tündérek mindnyájunkban egyformán bennünk élnek. Ha mélyebben magunkba nézünk, a sárkány ott bent sokkal valóságosabb, mint a repülőgép. Ha a repülőgépek egyszerre mind elpusztulnának, a következő nemzedéknek talán már nem is volna semmi képzete a repülőgépről. De sárkányok mindig lesznek, amíg emberek élnek a földön.”

Mongóliában járok.

Itt ért az ünnep. Elkövettem azt a hibát, hogy március 15-e másnapján belenéztem az otthoni hírekbe. Soha ne tégy ilyet, ha normális országban jársz, ha sárkányok földjén jársz, ha ott jársz, ahol még csak férfiak vannak és nők vannak. Én megtettem. S belebotlottam Kim Lane Scheppele nevébe. Ó, bár ne tettem volna„ A végtelenség kitágította tudatom az örökkévalóságból hirtelen visszahúzódott a szánalmas jelenidejűség csigaházába, ahonnét soha nem látszik semmi más, mint az orrod előtt lévő másodperc s az őt ringató, lelegelhető fűszál.

Kim Lane Scheppele perspektívája a végtelen mongol pusztán – a szürrealizmus megtestesülése.

Olvastam, hogy e szerint a nyomorult, szerencsétlen senki szerint Ninh Duc Hoang Long (Ninh Long), a magyarul éneklő, vietnami származású operaénekes ruhájával baj volt. S mindenki más ruhájával is baj volt. Mert – így Scheppele – „most már tudjuk, hogy néz ki a patriotizmus Magyarországon! A férfiak 1930-as évekbeli (sic!) katonai ruhát viselnek, a hölgyek pedig úgy öltöznek, mint A szolgálólány meséjében!”

Mongol ismerősöm meséli – Magyarországon járt egyetemre, s  megnézték a vietnami operaénekes csodálatos Bánk bán előadását –, hogy a vietnami fiú a szobatársa volt a kollégiumban, naponta hat-nyolc órát énekelt odabent, s ők majd’ belebolondultak annak idején. – De megérte! – mondja, s a kifürkészhetetlen titok bujkál a szemében a mosolyon túl.

– De meg ám! – válaszolom neki, s egy pillanatra elfog a vágy, hogy elmeséljem neki ennek a teljesen felesleges életűnek a véleményét, de az utolsó pillanatban szerencsére meggondolom magam. Mert hát minek? Úgysem értené. Hiszen ő a sárkányok földjén él. S még nem jutott eszébe felcserélni a végtelenséget a csigaházzal, a szabadságot a végtelen ürességgel.

Itt ért az ünnep.

„Szabadság! itten hordozák / Véres zászlóidat, / S elhulltanak legjobbjaink / A hosszu harc alatt.” Valamiért ez jut eszembe, Vörösmarty Petőfi helyett, nahát! Azután arra gondolok, minek hordozni azokat a véres zászlókat, amikor itt a szabadság a Hustai Nemzeti Park vadlovainak sörényében, párájában, vágtájában, szilaj tekintetében.

„A sólyom, ha nincsen szárnya, nem emelkedhetik fel a magasba. Az ember, ha nincsen paripája, tehetetlen a földön.”

Ezért.

Delacroix szabadsága fedetlen keblű nő, kezében a minden bizonnyal véres zászlóval. De miért nem egy ló a mongol pusztán? Hiszen őnála nincsen semmi szabadabb – talán csak a mongol, aki betöri. Igen ám, de az emberben van a hiba. Vagy az ember a hiba. Úgy pontosabb és iszonytatóbb. Az ember a hiba, a legveszélyesebb invazív faj.

Tudta már Arany is:

„Közönyös a világ… az ember / Önző, falékony húsdarab, / Mikép a hernyó, telhetetlen, / Mindég előre mász s – harap. / S ha elsöpört egy ivadékot / Ama vén kertész, a halál, / Más kél megint, ha nem rosszabb, de / Nem is jobb a tavalyinál.”

S tudjuk, Szophoklész embere még nem ilyen volt – de hol van már Szophoklész embere? Megmondom: kiköltözött a mongol pusztába. Nézd a lovakat a mongol pusztában, s látni fogod a szabadságot. A romlatlan szabadságot. A szabadság teljességét. A véres zászlók nélküli szabadságot. Nézd a mongol pusztát: ugyanazt fogod látni.

A szabadság nyugodt, ősi, fenséges, méltóságos, a szabadságnak rendje van, szabott kerete van, törvénye van, múltja van s jövője – tehát van ideje s örökkévalósága, a szabadság transzcendens, mint a mongol puszta, a természet, a lótuszon ülő Buddha, Jézus a kereszthalál előtt, vagy tán a kereszten is.

Mikor az első ember felnézett éjjel az égre, s előtörtek lelkéből az elragadtatás első, artikulálatlan hangjai, akkor született a szabadság, s az a szabadság valóságosabb volt, mint megannyi fogyasztói társadalom iszonya, csigaház-perspektívája, személytelensége s időtlensége.

Nézd a mongol pusztán vágtató vadlovakat. Sehol egy véres zászló, csak az ősi világ legmélyéről feltörő igazi szabadság. Nézd a mongol nomád kimért, takarékos, éppen odaillő mozdulatait, s látni fogod mindazt, amit elvesztettél a véres zászlók alatt. Pedig ők is megszenvedték ám az ember romlását, útvesztését, vagyis hát a történelmet. Megszenvedték, ezerszer is.

Csak nem volt idejük belehalni, mert az állatnak enni kellett, s a lovak elvágtatnak mindig a végtelenbe.

A nagy, ismeretlen Úr, kinek vendégei vagyunk itt a földön, innen látszik legjobban, a mongol pusztából. S én ezért jöttem ide. S a közös gyökerek miatt, melyeket szintúgy el akartak s el akarnak rabolni mitőlünk, hogy ne lehessünk soha igazán szabadok.

Bayer Zsolt - ]]>www.magyarnemzet.hu]]>