- 0
Miért tévedünk igen sokszor? Hogyan csapjuk be önmagunkat? Mit látnak máshogy a nők és a férfiak? Mit mutat az arc? Hogyan működnek az ősi ösztönök döntéseinkben?
Szerzőnk Pulitzer-díjas könyve egy új tudományos területtel, a tévedés-gazdaságtannal foglalkozik. A repülőgép-szerencsétlenségek 70, az autóütközések és a munkahelyi balesetek 90 százalékban az emberi tévedések következményei. A Los Angeles-i repülőtéren a bombák készítéséhez szükséges alkatrészek 75 százalékát nem veszik észre, míg az élet minden területén igaz, hogy túl sok ember túl sokszor hoz téves döntéseket. Miért?
Az emberek többsége rendkívül kis idő alatt hozza meg fontos és kevésbé fontos döntéseit. Például egy arcról egyetlen másodperc alatt döntjük el, megbízunk-e benne vagy sem, szavazunk-e rá, vagy sem. Nem tudjuk, mi számít: a pofacsont, a nézés vagy más, de egy másodperc alatt döntünk. A szükséges információknak csak a kis töredéke alapján hozunk döntéseket, miközben úgy hisszük, mindent tudunk. Becsapjuk magunkat, mert nem valljuk be, hogy már döntésre jutottunk, és úgy teszünk, mintha még fontolgatnánk a végső elhatározást. Tesszük ezt azért, mert nem akarunk forrófejűnek látszani. Elnyomjuk életbevágóan fontos igényeinket, hogy ne kelljen velük foglalkozni, és végül tettetve, hogy még nem döntöttünk, magunk elől is rejtegetünk egy titkot, ami örömet okoz nekünk. Az emberré válás alatt kialakultak mélyen rejtőző ösztöneink és hajlamaink, amelyek titokban irányítják döntéseinket.
Legtöbbünk minden más számnál jobban szereti a hetest, és minden más színnél jobban a kéket. Mindent gyorsan elfelejtünk, ami nem színes, élő, mozgó és élményszerű. Egy hét után az emberek 30 százaléka elfelejti belépési kulcsszavát, a neveket is kiesnek, az arcokra jobban emlékezünk, és csak történetek maradnak meg, részletek nem. Könnyebb emlékezni arra, hogy valaki kovács, mint arra, hogy a neve Kovács. Ha emlékezni szeretnénk valakire, akkor az arc hoz érzelmet társítunk: a becsületes vagy gazfickó jelző megmarad bennünk. A legújabb felmérések szerint a bűnözők arca csúnyább, mint a becsületeseké: van még igazság a Földön. Keveset tanulunk saját tapasztalatainkból, mert igen gyakran téves okhoz kötünk eredményeket és eseményeket. Memóriánk nem ismétel, hanem újrateremt: egy korábbi történet mindig kicsit megváltozva kerül ki agyunkból.
Ha azonos környezetben vagyunk, pontosabban emlékszünk egy megtörtént dologra, mintha eltérő környezetben kellene visszaemlékeznünk valamire. Sokszor nézünk, de nem látunk: a nők jól emlékeznek egy rablás részleteire, a férfiak a rablóra, de nem képesek felidézni a részleteket. A nézőknek csak a 30 százaléka veszi észre, ha egy filmben az induló szereplőket a vége felé kicserélik.
Szemünk csak egy kis tartományban lát jól, azon túl csak homályosan: két fokos sávban, és csak a magunk elé tartott hüvelykujj távolságáig és szélességéig, miközben azt hisszük, mindent jól látunk. A szemünk által befogott részleteket ismert körvonalakba, történetekbe rendezzük, így sok részletet elhagyunk - öntudatlanul. Azt látjuk, amit várunk, és azt várjuk, amit sokszor látunk: a sokszor látott dolgot sokszor észrevesszük, a ritkán látottat általában nem. Ha szemünkkel keresünk valamit, gyorsan abbahagyjuk, ha nem látjuk, miközben ott van: meglátnánk, ha tovább néznénk. A repülőtéren azért nem látják a veszélyes dolgok többségét, mert az átvilágítás során 99,7 százalékban nem találnak fegyvert, és csak 0,3 százalékban van eredmény. Egy évben 650 millió amerikai reptéri utasból csak 598 embernél találtak fegyvert: túl ritkán fordul elő ahhoz, hogy észrevegyük. Drága címkével ellátott gyenge bort jobban élvezünk, mint olcsó palackban kínált jó bort. A fekete mezben játszó csapatokat az átlagnál sokkal többször büntetik, és szerzőnk még hosszan sorolja tévedéseink példáit.
Kételkedjünk kicsit jobban magunkban, különösen fontos döntéseinknél.
Matolcsy György, hetivalasz.hu