A szakértők - köztük szerzőnk, aki az egyik legkiválóbb és leghíresebb amerikai közgazdászprofesszor - jelentős része egyetértett abban, hogy a következő évszázad versengése a három legerősebb gazdasági hatalom között dől majd el. Míg egyesek már a 90-es évtized végére azt várták, hogy Európa lekörözi Amerikát, és Japánnal összefogva a legfejlettebb térséggé válik, addig mások ezt egy kicsit későbbre tették. Thurow a 90-es évek elején azt mondta, hogy Amerika elveszítette gazdasági fölényét Japánnal és Németországgal szemben, mert nem a termelésben, hanem a fogyasztásban jeleskedik. Amerika óriási kereskedelmi deficitjével elősegítette, hogy először Japán és Németország, majd az ázsiai kistigrisek is gazdaságilag beérjék az USA-t.

Amerika előtt két választás állt a II. világháború után: vagy a rómaiak példáját követi, és sóval behinti azokat a romokat, amelyek Németországban és Japánban a háború után megmaradtak, vagy az alapító atyák gondolkodását követve segít nekik az újjáépítésben. Utóbbit választotta, a Bretton Woods-i intézmények, tehát az IMF és a Világbank, a GATT és a Marshall-segély jelentik azokat az ajándékokat, amiket Amerika a legyőzötteknek felkínált azért, hogy újjáépüljenek, mert abban hitt, hogy aki gazdag, az nem háborúzik. A támogatás azonban túl jól sikerült, mert a legyőzöttek beérték, sőt iparilag elhagyták Amerikát. A történelem Thurow szerint arra tanít, hogy aki először gazdaságilag megerősödik, az később politikai, sőt katonai előnyökre igyekszik átváltani gazdasági fölényét. Amerika számára tehát veszélyes, ha Japán és Európa gazdasági fejlettségben elhagyja. A szovjet fenyegetés megszűnésével már nem lehet visszatartani Japánt és Európát (s annak vezető hatalmát, Németországot), hogy érvényesítsék Amerikával szemben gazdasági érdekeiket.

Thurow szerint Európa számára a Római Birodalom óta soha nem adódott olyan fejlődési lehetőség, mint amilyen az Európai Közösség, majd Unió bővülésével megnyílt. Európa 850 millió lakója (az EU a tíz újonnan csatlakozó országgal 2004-től már 450 milliós térséggé válik) jól képzett, és a szovjet rendszer miatt lemaradt közép- és kelet-európai országok gazdasági felzárkózása bár lassú lesz, de csak idő kérdése, hogy elérjék a nyugat-európai szintet. Ezzel Európa lesz a legerősebb gazdasági hatalom a világban, ráadásul Japánnal is összefog majd, így valóban legyőzi Amerikát. 1992-re a nyugat-európai országok egységes piacot teremtettek, ezzel feladták a korábbi nemzeti tervgazdaságot, ahogy a közép- és kelet-európai országok is feladták a szocialista tervgazdaságot. Európában, történetében először, egységes piac alakult ki, ami majd megteremti Európa teljes gazdasági és politikai egységét. Korábban Amerika gazdasági fölénye azon alapult, hogy a gazdagság négy tényezője közül - természeti kincsek, tőke, technológia és tudás - az első kettőt illetően óriási bőségben és előnyben volt, és a másik kettőben sem volt rosszabb, mint Európa vagy Japán. Az új században azonban már nem számít a természeti kincs, sőt az a jó, ha egy ország nem rendelkezik nyersanyagokkal és energiahordozókkal, mert akkor erőforrásait és tehetségét a fejlődést hordozó "tudásintenzív" ágazatokra összpontosíthatja. A tőke sem annyira fontos, mert a globális gazdaságban teljesen szabadon áramlik a tőke, bárki bárhol hozzájuthat pénzhez, ha jó befektetési lehetőséget kínál. A technológiánál sem az új termék a fontos, amiben Amerika erős, hanem a gyártási technológiák a döntőek, amiben a japánok és a németek rendelkeznek versenyelőnnyel. A tudás szempontjából pedig Európa és Japán megveri Amerikát, mert jobb az oktatási rendszerük, és a kulturális hagyományok is fontosak.

Európát az is segíti, hogy a 850 milliós népesség egyre többet vásárol, és ezt a belső piacot sok rejtett eszközzel védik: valójában kiszorítják az európai piacról a nem európai termékeket. Akié a piac, azé a hatalom
- ez a történelem egyik tanulsága, ezért a legnagyobb piacon kialakuló szabályok határozzák majd meg a globális gazdaság többi piacának a működését. Így látta a jövőt egy okos ember tíz évvel ezelőtt Amerikában.

Mit tehet Amerika? Ragaszkodnia kell ahhoz, hogy az európai piacok nyitottak maradjanak. Növelnie kell a tudástőkét, amihez jobb oktatás, több kutatás és fejlesztés és még nagyobb agyelszívás vezet el. Az sem árt, ha Kína hatalmas új versenytársként jelenik meg a globális piacon: ezzel Európa és Japán versenyelőnye csökkenhet. Jöhetnek azután váratlan események is, mint például a délszláv háború, ami megosztja Európa figyelmét, és lassítja a gazdasági és politikai integrációt. Japánban is kialakulhat egy elhúzódó gazdasági válság, amely miatt az európai cégek nem japánokkal, hanem amerikai cégekkel kötnek szövetséget. A német újraegyesítés is sokba kerül, és megakasztja azt a folyamatot, ami újból német gazdasági fölényhez vezethet Európában. Egy gazdaságilag gyengélkedő Németország mellett Európa sem lehet erős, ezért Közép-Európa újjáépítésére sem fordít majd annyi pénzt és figyelmet, mint ami érdekében állna.

Ezek már a 90-es évtized eseményei: azt jelzik, hogy a történelem szeszélyes, kiszámíthatatlan, és a siker nem garantált.

(Lester Thurow: Head to Head, The coming economic battle among Japan, Europe and America, Nicholas Brealey Publishing, London, 1993)

Matolcsy György, hetivalasz.hu