Néhány évvel korábban a világ sorsát irányítani képes háttérhatalomról beszélni még egyenesen a véleményformáló közbeszédből történő kirekesztettséget jelentette, hiszen akik erről értekeztek, messze nem azt a fogalom- és szókészletet használták, amelyet a főáramlati véleményhatalom politikailag korrektnek (pc) ítélt. A „kanonizált” fogalom- és szókészlettel a háttérhatalom lényege leírhatatlan, és még körülírása sem lehetséges.

Éppen ez volt a cél, ezért volt a nem pc beszéd tiltása, alkalmazóit jobb esetben idült összeesküvés-gyártónak, gyűlöletbeszéd-terjesztőnek nevezték, mondván, háttérhatalom nem létezik világunkban. Mára azonban a helyzet nagyot változott.

Néptömegeket súlyosan érintő tragikus események bújtak ki az áthatolhatatlannak tűnő nyugatias liberális demokrácia mázpáncélja alól, mint például a 2008-ban kitört nemzetközi pénzügyi válság történései.

Igazi meggyőző erővel a háttérhatalomról és erejéről azonban a migráció szolgált.

Demokratikusan megválasztott kormányok rúgják fel ugyanis naponta a régóta bevált és törvényekben rögzített nemzetállami rendet, amikor árkon-bokron át beözönlő tömegekkel szemben a szükséges, évszázadok óta bevett államhatalmi fellépés helyett (mint a határellenőrzés) éppen azokkal szemben lépnek fel, akik ma is élnek bevált törvényi felhatalmazásukkal.

De ma a válasz­tóiknak is dereng már valami, rájöttek, hogy nem erre választották őket, nem azt teszik, amit ígértek, hanem homlok­egyenest mást. A dolgokat messze nem nevükön nevezik. Mindenkit, aki beözönlik, megélhetési migráns helyett menekültnek neveznek, és a hírközlést is erre késztetik. Nem a választók, hanem mások, „láthatatlanok” mozgatják őket, akik nem a mi érdekeink mentén tevékenykednek.

De a választók kezdik keresni a mozgató erőket, és előbb vagy utóbb meg is találják a liberális demokrácia máza alól kényszerűségből láthatóvá vált háttérhatalmat s esetenként annak cselekedeteit és megszemélyesített képviselőit is. Csak most döbbennek rá, hogy ők a máz alatt már jó ideje szorgosan tevékenykedtek.

A háttérhatalmat eltakaró demokratikus mázat hosszú ideig a nyugati demokráciák pénzbősége szolgáltatta és biztosított anyagi fedezetet a láthatatlan „háttérbeliek” önjelölt, mára azonban már horribilis költségekkel járó világmegváltásához.

 Itt főként az egyes országok költségvetéseire gondolok és azok erősen megkérdőjelezhető kiadási tételeire, és az emiatt egyre nehezebben cipelhető államadósságokra.

Kezdjük az Egyesült Államokkal, azzal a hatalommal, amelyről a közvélemény eddig is valami fajta, a nemzeti boldoguláson túlmutató ambíciókat feltételezett, és naponta tapasztalt is.

Az Egyesült Államok területét fennállása óta nem érte katonai támadás, mégis hadi kiadásokra hivatalosan évente több mint hatszázmilliárd dollárt költ, a 2017–18-as költségvetési évben 676 milliárd dollár a tervezet. A valós szám azonban ennél magasabb és máig ismeretlen, mert a védelmi költségek számszaki vizsgálata másfél évtizede várat magára.

Az Egyesült Államok rendelkezik legalább két tucat repülőgép-hordozóval, több mint kétszer annyival, mint a világ többi országa összesen. (Egy ilyen anyahajó megépítése 10-18 milliárd dollárba kerül, amihez az üzemeltetés költségei is társulnak.)

Hordozónként annyi a felszereléshez tartozó harci repülőgép, hogy a legtöbb országban összesen sincs ennyi. Töprenghet az átlagpolgár, hogy kell-e ez az Egyesült Államok védelmi céljaira vagy inkább más célokra, akkor, amikor az államadósság a csillagokig ér, és nőttön nő. Hadi kiadások dolgában az Egyesült Államok a világon úgy első, hogy az első tízbe tartozó további kilenc ország egyesített védelmi költségvetése is lemarad az övétől, jó százmilliárd dollárral.

A hadviselés másik kulcseszköze, a harci repülőgépek létszámát illetően Washington „csak” hét országgal tart egyensúlyt. Egyedül nukleáris potenciált illetően van paritás, ahol a mérleg másik serpenyőjében Oroszország van.

Az elmúlt négy évtizedben tapasztalhattuk, hogy ez a gigantikus hadi potenciál elsősorban nem a nemzetvédelmet szolgálta, hanem egyfajta „nemzetközi” fegyelmező, elrettentő erőként működött. Az Egyesült Államoknak mint nemzetállamnak ebből vajmi kevés haszna volt, de annál több költséget kellett viselnie.

Érdemes átgondolni, hogy fele ekkora védelmi költségvetéssel is első lehetne a hadi kiadásokat tekintve, és a nap­jainkban kéttrillió dollárt elérő amerikai államadósság ma akár a fele is lehetne. A megnövekedett hadi kiadásokat és főként az azok miatt emelkedő államadósságot azonban finanszírozni kell. Jól kimutatható, hogy a finanszírozás terhe az adófizetőkre hárul.

Ezt mutatják a gazdagságról daloló számok. Az amerikai társadalom egy százalékát képviselő szupergazdagok jóléti részaránya az 1933-as 45 százalékról a valós jóléti kapitalizmus korában 1979-re 21 százalékra csökkent. Mára azonban megtörtént a visszarendeződés. Történt mindez úgy, hogy 1945 és 1973 között a reálbérek és a termelékenység hasonló ütemben fejlődött, azaz a munka- és tőkejövedelmekben és vagyonokban képviselt aránya nem változott.

 A reálbérek azonban 1973-tól stagnálnak, miközben a termelékenység duplázódott, és a munka egyre több elosztható értéket termel. Sajnos a megemelkedett tőkejövedelmekből származó állami bevételeken ez egyáltalán nem látszik, azok szintje alacsony.

A tőkejövedelmek nagy hányada „kreatív könyvelések révén” elpárolog, adóparadicsomokba kerül, és a háttérhatalom láthatatlanjait gazdagítja. Bőven jut ezekből a pénzekből párhuzamos ellentársadalmak (migránsok, álcivil szervezetek, társadalomdezorganizációs „tudásbázisok”) felépítésére és táplálására olyan országokban, ahol nem dúl már a pc közbeszédstílus.

Ha a háttérhatalmi bázisokat kár éri, mint történt ez a 2008-as és máig ható pénzügyi válság kapcsán, annak költségei elsősorban szintén az államok hivatalos költségvetéseire hárulnak, amelyek finanszírozása több országban, így nem csak az Egyesült Államokban, az államkasszák ellehetetlenülését vetítette előre.

Az államkasszák 2008 után már nem is bírták erőforrásokkal a háttérhatalmi technikai bázisok (főként a nemzetközi nagybankok) talpra állítását. Lezárult az útja annak, hogy háttérhatalmi költségeket varázslatos egyszerűséggel visszaminősítenek nemzeti költségeknek. Ezermilliárdos, máig tisztázatlan természetű összegekkel volt kénytelen ezért a háttérhatalom legfőbb katedrálisa, a magántulajdonban lévő amerikai központi bank (Federal Reserve) a pénzhiány finanszírozásába beszállni és az Egyesült Államokon kívüli ügyfelek mentésére sietni.

A hangzatos fogadkozások ellenére, hogy az elkövethető pénzügyi gonoszságok csúcsa az államok jegybanki finanszírozása, amit más országoknak szigorúan megtiltanak, a Federal Reserve immár nem csak az amerikai államkasszát, de közvetlenül a háttérhatalmi szereplőket finanszírozza az Államokban és másutt is a frissen nyomott jegybanki pénzzel. Az amerikai kongresszus képviselőinek számon kérő kérdéseire, hogy szeretnének tudni az amerikai dollár „ügyeiről”, hiszen a dollár az állam pénzneme, és ők ezért felelősséggel tartoznak, semmitmondó vállrángatás volt a válasz.

Semmi kétség, a háttérhatalom deficittel küzd, ezért is volt kénytelen a liberális demokrata máz alól előbújni. Emiatt azonban őrült sietség vett erőt rajta. „Projektjeit” mielőbb szeretné megvalósítani. Mindenekelőtt a legfontosabbat, a bevándoroltatást. Legyengített, megosztott társadalmakkal a többi már simán megy. Nem teszi majd senki szóvá a GMO-s élelmiszereket, nem lesz akadálya a TTIP-nek. Céljaihoz már az is szükséges, hogy felfedje eddig rejtett kapcsolatait.

Soros György az EU meghívására és annak fórumain szónokolt, és azonnal utasításba adta, hogy erre az unió hogyan szerezzen pénzt a kodifikált célok (felzárkóztatás) kárára. Előadását az Európai Unió vezetői üdvözült arccal követték, ahelyett hogy ajtót mutattak volna neki. Egyes országokban komoly haladást értek el – Német­ország, Görögország, Olaszország) –, ahol azonban nem, ott dübörögnek a fizetett „civil” társadalmak.

A fő kérdés az, hogy van-e elég ereje a nemzetállami szervezésű Európának mindennek ellenállni.

Boros Imre – ]]>www.magyarhirlap.hu]]>