Compiègne amúgy csinos kis városka Oise megyében. A százéves háborúban birtoklá­sáért angolok, franciák, burgun­diaiak küzdöttek egymással. Itt esett fogságba 1430-ban Jeanne d’Arc, az orléans-i szűz. XIII. Lajos 1624-ben Svédországgal, 1635-ben Hollan­diával itt kötött egyezséget. A közeli erdőben írták alá 1918-ban Németország, majd 1940-ben Franciaország kapitulációját. Szóval ennél jobb helyszínt nem is lehetett volna találni ahhoz az újabb felvonáshoz, amely, mint az előzőekből kiderülni látszik, egy igen nagy ívű történelmi játszma része.

Franciaország mintegy hatvan külföldi állam-, illetve kormányfőt látott vendégül az elmúlt hétvégén, akik arra emlékeztek, hogy 1918-ban ezen a napon írták alá a szövetségesek és Németország a compiègne-i erdőben azt a fegyverszüneti megállapodást, amely a nyugati fronton „az év tizenegyedik hónapjának tizenegyedik napján tizenegy órakor” véget vetett a harci cselekményeknek az első világháborúban.

A találkozó részvevői, vagyis a színjáték főszereplői között feszülő ellentéteket, pontosabban a valóságos konfliktust minden erővel elrejteni kívánó hamis kommunikációs mezőket nagyszerűen tükrözi vissza az a Twitter-üzenet, amelyet az amerikai elnök közvetlenül Párizsba utazása előtt küldött szét a világban, és amely így hangzik: „Macron francia elnök azt javasolja, hogy Európa állítson fel saját haderőt, hogy megvédje magát Amerikától, Kínától és Oroszországtól. Ez nagyon sértő, de talán Európa jobban tenné, ha kivenné méltó részét a NATO finanszírozásából, amelyet jelenleg jórészt Amerika áll!” Amire a francia elnök válasza az volt: „Nem védjük meg az európaiakat, ha nem döntünk arról, hogy hozzunk létre egy valódi euró­pai hadsereget.”

Akkor haladjunk sorjában, és merengjünk el kicsit, hogy honnan és hogyan is jutott el Európa és a világ e színjáték sokadik felvonásáig, s miért látszik valószínűnek, hogy a színjáték a végéhez közeledik, vagy, ahogy Merteuil márkinő mondja Choderlos de Laclos francia író Veszedelmes viszonyok című regényében: „Nincs már idő az újabb cselszövésre!” A Nyugat – mint nagykultúra, ahogy Oswald Spengler nevezi – hat-hétszáz év kiteljesedés után szellemileg hanyatlani kezdett, és e hanyatlást cinikus perverzióval „fejlődésnek és haladásnak” igyekezett beállítani, a szellemi lejtő és kiüresedés, a halál és pusztulás egyes újabb korszakait pedig „újjászületésnek” (reneszánsz) és „felvilágosodásnak” nevezte el. Valójában ez már a deszakrális „civilizáció” időszaka, ahol önálló szellemi teljesítmény már nincs, a Nyugat előbb saját magán, majd – mindmáig – az egész világon élősködik. Ám a belső feszültség olyan erős, hogy a Nyugat nem tud egységes birodalomként fellépni, mint annak idején a hasonló hanyatlásban lévő, permanens külső és belső háborúkban végül önmagát felemésztő Római Birodalom, noha a Nyugat sorsa nagyjából ugyanúgy megpecsételődött, mint a nagy múltú római elődé. Ezért aztán a modern Nyugat története, a rajta kívül fekvő világ folyamatos kifosztásán túl, a globális főhatalomért zajló folyamatos belső küzdelem, amelynek bevezetője volt a százéves háború. Portugálok, spanyolok, hollandok, angolok, franciák, és németek vívják „sehonnan sehová” sem tartó háborúikat, amelyekbe több mint százmillió ember halt bele tökéletesen értelmetlenül.

Hogy tökéletesen értelmetlenül, azt mi sem jelzi jobban, mint hogy ezek a nemzetek ma is léteznek, nagyjából ugyanolyan erőforrás-együttessel rendelkezvén, mint amellyel az elmúlt hat-hétszáz év során átlagosan rendelkeztek, márpedig ezek a háborúk a többi fél megsemmisítéséért, felszámolá­sáért, beolvasztásáért és kifosztásáért zajlottak. Ám a hamis narratívák alapján végzetesen félrevezetett százmilliók mindegyike, közöttük legfőképpen azok, akik „hősi halált” haltak ezekben a cinikus, kegyetlen és értelmetlen háborúkban, kivétel nélkül mind vesztesek voltak. Pontosabban volt azért egy nyertes is, meglepő módon minden esetben ő volt a győztes. Megnevezésére azért nincs itt mód, mert ez az erő oly bátor és jellemes, hogy büntetőjogilag szankcionálja még a néven nevezését is, hát még azt, ha a győztes mivoltát megalapozó mély-struktúrák mibenlétét is kifejti valaki. Így aztán használjuk a globális pénzhatalmi birodalom fedőnevet e szuperstruktúra jelzésére. Amikor tehát az elmúlt évszázadok során önmaga ellen permanens háborút vívó Nyugat – benne a „nagyok” által az óceán túlpartján összebarkácsolt „pszeudo-nemzet”, amely önmagát Amerikai Egyesült Államoknak nevezi – vezetői most Párizsban összejöttek, mindenről beszélhettek „szabadon”, csak arról nem, ami az egyetlen beszélgetésre érdemes téma lehetne. Macron francia elnök drámai javaslata az európai közös hadsereg létrehozására azért tartozik a bohózat kategóriájába, mert az egy olyan vadászgépre hasonlít, amelynek „ellenség–barát” felismerő rendszerének szoftverébe egy kaotikus beszéd-tér bármely szereplője bármikor bárkit beírhat, és tetszés szerint változtatgathat is.

Az amerikai elnök idézett Twitter-üzenete pedig a NATO-ra hivatkozva mindössze azt a jelentéktelen apróságot hagyja figyelmen kívül, hogy NATO éppen annak a „mindig győztes” globális szuperstruktúrának a planetáris birodalmi katonai ütőereje, amelynek a Nyugat közelgő végpusztulását „köszönheti”. A jelek szerint a színjáték tehát tovább zajlik, ám a Nyugat alkonya után most már közel a sötétség.

Bogár László - ]]>www.magyarhirlap.hu]]>