Magyarország önálló létének kérdése történelmünk egyik legkényesebb eleme, így érdemes kicsit eltöprengeni az idézett bejelentésen. Minden emberi közösség természetes törekvése, hogy függés nélkül, önállóan teremtse újra önmagát. Ez azokban az archaikus időkben, amikor az emberi faj száz-kétszáz fős kis közösségekben élte életét, a szó valódi értelmében volt megvalósítható, hiszen egy-egy ilyen kis közösség természet adta módon volt önálló, és igen ritkán esett meg, hogy más közösségekkel találkozott volna, a más közösségektől való függés pedig eleve kizárható volt.

Ám a birodalmak szerveződésétől kezdve a világ egyre bonyolultabb függések rendszerévé vált, így egyre nehezebb az önállóság, a „saját lábon állás” kérdésének tisztázása is. Hogy egy extrém példát mondjak, ma a ritka földfémek világtermelésének kilencven százalékát Kína adja. Vagyis a világ „saját lábon állása” – beleértve ebbe a világba az Egyesült Államokat is – nem is értelmezhető, hisz a Kínától való függés teljesnek mondható ezen a téren. És ez azért lényeges, mert a ritka földfémek az elektronikai készülékek nélkülözhetetlen elemei, és nélkülük (azaz Kína nélkül) megbénulna a világ elektronikai ipara, így tehát tulajdonképpen a modern világ is. Hosszan sorolhatnánk még azokat a mozzanatokat, amelyek a függés különböző formái nyomán legalábbis erősen korlátozzák a „saját lábon állást” még a leghatalmasabb országok esetében is.

Hazánkra visszatérve, horribile dictu Magyarország például aligha fog egyhamar „saját lábára állni”, mondjuk, kőolajellátását illetően, ami motorizált világunkban a függést és az ebből adódó alkalmazkodási kényszert jelenti. Vagy, hogy egy még kényesebb kérdést érintsünk: hazánk pénzügyi értelemben sem áll, és egyhamar nem is fog a „saját lábán állni”. A magyar forint ugyanis nem magyar, hanem a globális pénzhatalmi rendszer Magyarországon kibocsátott és forgalomban lévő fizetési eszköze. Az államok önállósága tehát a mai globális birodalmi függések világában csak korlátozott mértékű lehet, és mindig úgy kell feltenni a kérdést, hogy vajon milyen áldozatot érdemes meghozni azért, hogy a „saját lábunkra álljunk”. Mert, hogy a szabadságnak, mint mindig, itt is ára van. (Különös is volna, ha éppen a szabadságnak nem lenne ára.) Megtehetnénk például, hogy a saját lábunkra állunk pénzügyileg, tehát a forintkibocsátást teljes egészében a saját nemzetstratégiai céljainknak rendeljük alá. Ám a globális pénzhatalmi rendszer megtorló akciója aligha késne túl sokáig, és olyan katasztrofálisan rontaná a kamat és árfolyam-feltételeinket, hogy igen súlyos helyzetbe kerülnénk.

A dilemma lényege, hogy vajon az ország lakóinak többsége hajlandó lenne-e akár igen hosszú időn át olyan áldozatokat hozni, amelyek a saját lábra állást tartósan meg is őrizhetnék. Hogy ne legyenek illúzióink, legutóbb éppen a bankszövetség „üzent diszkréten” a kormánynak, és rajta keresztül persze az egész magyar társadalomnak. Finoman arra célzott, hogy a kabinet keresztülviheti az akaratát a devizahitelesek ügyében, ám ennek igen súlyos következményei lehetnek. Nyíltan ki is mondta, hogy, ha a devizahitelek forintra való átváltásakor egyszerre zúdul a devizapiacra a sok milliárd svájci frank „kivásárlására” szánt több mint háromezer milliárd forint, akkor az olyan mértékben küldheti padlóra valutánkat, hogy a kétszeresére nő a benzin ára.

A benzinárakra való hivatkozás professzionális kommunikációs fordulat, hiszen a taxisblokád óta pontosan tudjuk, hogy a polgárháború kirobbantásának legkézenfekvőbb módja lehet a drasztikus üzemanyagár-emelkedés. A nyilatkozat egyben azt is jelzi, hogy a bankok változatlanul tartják magukat ahhoz a ma már vélhetőleg minden alapot nélkülöző feltevéshez, miszerint a forintban folyósított devizahitelek mögött részükről valóságos deviza hitelfelvétel áll. Ebből viszont az is kiderül, hogy ugyan saját lábra álltunk, de folyamatosan jelen vannak és harcra készek azok az erők, amelyek nemcsak általában a harcra, de akár „saját lábunk” amputálására is készek, ha a helyzet úgy hozná.

Kétségtelen tény tehát, hogy Orbán Viktor teljesen megalapozottan használta a forradalom és szabadságharc kifejezést a 2010-es választások kampányában, de utána is, mint a saját lábra állás döntő fontosságú eszközét. Ám az már akkoriban is világosan látszott, hogy a saját lábra állásunk feltételeinek megteremtése beláthatatlan méretű áldozatokat igényel az egész magyar társadalomtól. Az a háborús állapot tehát, amely köztünk és a globális pénzhatalmi rendszer között jött létre, elkerülhetetlen volt ugyan, ám most a ciklus végéhez közeledve elkerülhetetlen a pontos számvetés is.

Egy őszinte és komplex költség-haszon elemzéssel talán közelebb kerülnénk annak a kérdésnek a megválaszolásához, hogy vajon megérte-e vállalni az áldozatokat a saját lábra állásunk eddig elért szintjéért. Persze ne kergessünk illúziókat, alig több mint fél évvel az újabb sorsdöntő választások előtt a kommunikációs szempon­tok mindent felülírnak, és az elemzések szelektív módon mindig az elemző számára kedvezőnek tartott mozzanatokra összpontosítanak. A helyzet drámaisága azonban megköveteli a tisztánlátást. Már csak azért is, mert bárki nyeri meg a jövő évi választásokat, a nemzet saját lábra állásának kérdése azt követően legalább annyira megkerülhetetlen kérdés marad, mint amennyire már az ma is.

Bogár László – magyarhirlap.hu