Sed non est pax (de még sincs béke), latin mondás különös feszültségét az adja, hogy bár mindenki ezt akarja, de még sincs béke. Eddig például azért, mert a nyugati uralmi tényezők döntő többsége úgy akart békét, hogy közben az orosz elnököt gyilkosnak bélyegezte, nemzetközi elfogató parancsot adott ki ellene, és megtiltotta, hogy bárki szóba álljon vele. Lehet persze úgyis békét teremteni, hogy az ellenséget megsemmisítem (lásd például a második világháborút), de ez a világ legnagyobb atomhatalmának láthatólag három év háború után is magas szintű támogatottságot élvező elnöke esetében értelmezhetetlen.

Donald Trump új amerikai elnök az általa már a kampánya során is sokszor említett „józan ész” nevében egyszerűen felhívta az orosz elnököt, és megállapodott vele abban, hogy intenzív tárgyalásokba kezdenek előbb a tűzszünet, aztán a globális békerendszer létrehozása érdekében. Ez a felszínen ukrán-orosz háborúnak látszó összecsapás egy világháború három frontjának egyike, ezért olyan egyezség kell, ami lehetővé teszi mindhárom front konfliktusainak kezelhetőségét. A Közel Kelet és a Távol Kelet frontvonalai ugyanannak a komplex rendszernek a világhatalmi „lemeztektonikáját” mutatják meg, amelynek örvényléseit egységes egészként szemlélve kellene lecsillapítani.

Henry Kissinger a hetvenes évek elején felismerte, hogy a következő évszázad során a világhatalom központjában az Egyesült Államok, az akkor Szovjetunió néven futó Oroszország és Kína interakciós rendszere áll majd. Az amerikai geostratégia egyik döntő elemének ezért azt tartotta, hogy mindenképpen meg kell akadályozni, hogy az oroszok és kínaiak között szoros és tartós egység jöjjön létre, mert egy ilyen komplexum legyőzhetetlenné válna. Aligha véletlen, hogy már a 19. század végének brit geopolitikája is ezt a komplexumot vélte a „világ szívének” („heartland”).

Az elmúlt évtized során azonban az amerikai világbirodalom kitartóan tett meg mindent annak érdekében, hogy olyan szoros egységbe olvassza össze két riválisát, ami az agg Kissinger szerint már-már az öngyilkossággal volt határos. Mentség nincs, csak magyarázat, és ez az, hogy az amerikai birodalom számára olyan fenyegetést jelentett a német-orosz-kínai birodalom eurázsiai komplex együttműködési rendszerének sikeres és gyors kiépülése, hogy csak egy nagyháború kiprovokálásával látta ezt romba dönthetőnek. A háború három éve alatt Európát valóban sikerült romba dönteni és elvágni az orosz és kínai birodalomtól, Oroszország bár kényszerűen átalakult, de nem omlott össze és pláne nem vált az amerikai világbirodalom kifosztható áldozatává. Kína viszont minden dimenzióban erősödött, és Oroszországgal való egyre szorosabb politikai, gazdasági, technológiai és katonai együttműködése legyőzhetetlen komplexummá teszi.

Az amerikai világbirodalom halálcsapdába került, összes adóssága már nagyobb, mint az összes vagyona, az elmúlt év során már ezermilliárd dollár fölé emelkedett az államadósság után fizetendő kamat, miközben a világháborút kirobbantó birodalom hatalmas katonai kiadásai még így sem érik el a kilencszáz milliárd dollárt. E végzetes csapdára válaszul két lehetőség adódik a birodalom legfelső uralmi struktúrái számára. Az egyik a permanens világháború a szó szoros értelmében az egész világ ellen, hogy az így túszul ejtett világ folyamatosan fizesse számára az elemi szintű fennmaradáshoz szükséges „váltságdíjat”. E stratégia fajlagos költségei azonban exponenciálisan növekednének s így csak elmélyítenék a csapdát.

Ami most zajlik az egy olyan stratégiaváltás, amelyet egy a birodalmi szuperstruktúrákon belüli törésvonal megjelenése tett lehetővé. E törésvonal másik oldalán most felépülőben van egy olyan komplexum, amely kísérletet tesz arra, hogy két fő globális riválisával egyezséget kössön, mert a világháború mindhárom frontján csak hármuk együttműködése nyithat esélyt arra, hogy az emberiség önmegsemmisítő örvényei lecsillapuljanak. Donald Trump ennek a komplexumnak a megbízottja, mert karaktere őt teszi alkalmassá arra, hogy ezt az eddig szokatlan, sőt értelmezhetetlen feladatot teljesíteni tudja.

A „három-test” problematika logikájára épülő új globális békerendszer még csak egy hipotetikus létező, de arra már maga a koncepció megszületése is elégséges volt, hogy a bukott birodalom-rész olyan globális fegyverként használt intézményei, mint a USAID kártyavárként omoljanak össze. Persze a történelmi példák azt bizonyítják, hogy az ilyen hatalmi „triumvirátusok” elég instabil képződmények, mert mindig fennáll a „kísértés”, hogy a hármas két tagja titkos egyezségre építve a harmadik ellen forduljon. (A háromtest problémaként ismert kozmológiai paradoxon az elméleti fizikában is alátámasztja ezt az instabilitást.) Globális politikai példával élve elég arra gondolni, hogy 1938 és 1941 között először a Nyugat és a német birodalom köt egyezséget az orosz birodalom ellen, aztán a német és orosz birodalom köt egyezséget a Nyugat ellen, végül a Nyugat és az orosz birodalom köt egyezséget a német birodalom ellen. Három év, három szereplő, három paktum, miközben mindhárom birodalom azt hirdeti magáról, hogy sziklaszilárd elvek és értékek alapján mindig kiszámíthatóan cselekszik.

Csak remélni merjük, hogy most egy kicsit időtállóbb és teherbíróbb konstrukció jön majd létre a „háromtestből”. Európa részeként fájdalmas azzal szembesülni, hogy a földrész a globális háromtest számára nem létező entitás. Tehetetlenül kell elviselnie, hogy e hármas az tesz vele, amit csak akar, itt a vége fuss el véle.

Bogár László

A szerző közgazdász

]]>www.magyarhirlap.hu]]>