Thomas Mann József és testvérei című műve ezekkel a mondatokkal kezdődik: „Mélységes mély a múltnak kútja. Minél messzebbre hatolunk és tapogatózunk a múlt alvilágába, az emberiség történetének kezdeti alapjai tökéletesen megmérhetetlennek bizonyulnak, s mérőónunk elől, bármily kalandos távolságokba gombolyítjuk alá zsinegét, mindig újra és tovább húzódnak vissza a feneketlenségbe.” Az elmúlt napokban, hetekben úgy esett, hogy több évforduló is egymásra csúszott.

A miniszterelnök értékelte a 2010 óta eltelt öt évet. És éppen huszonöt éve annak, hogy „hivatalosan” is elkezdte működését az új rendszer, mármint a „rendszerváltás rendszere”, amelynek valójában nincs is neve. Mármint nincs elnevezve valamilyen „izmus” végű „tudományos” kategóriával. Kapitalizmus ugyan, de valami rejtélyes ok miatt a közbeszélők nem nagyon szeretik így nevén nevezni rendszerünket.

Hetven éve ért véget a második világháború, és a győzelem napját ugyan megünnepelte a világ, de minden eddiginél talányosabb, hogy akkor most ki is a „győztes”, meg persze, hogy valójában ki is szenvedett vereséget, és miért. Leginkább egy Jalta és egy Bretton Woods nevű város nevéhez szokás kötni annak a világhatalmi egyezségnek a létrejöttét, amely mindeddig igazgatta világunkat.

Végül, de egyáltalán nem utolsósorban, kilencvenöt éve született meg egy világhatalmi döntés a „békéről” egy Nagy-Trianon nevű épületben, amelynek okait és „elkövetőit” máig sem sikerült azonosítani. A múlt kútja tehát feneketlen, mert – legyünk őszinték – vajon lehet-e az elmúlt öt évet úgy értékelni, hogy nem szólunk a rendszerváltás huszonöt évéről? De lehet-e úgy a rendszerváltás negyedszázadát értékelni, hogy nem szólunk a magát „szocializmusnak” nevező brutális „politikai kapitalizmusról”, amelyet éppen Jalta és Bretton Woods szabadított ránk, és amelynek rendszerét váltottuk 1990-ben? És lehet-e úgy ezt az elmúlt hetven évet értékelni, hogy nem szólunk arról az 1920-as, igen „sikeres békerendszerről”, amely cinikus gátlástalansággal provokálta ki az elsőnél is gyilkosabb második világháborút? És nemcsak az a gond, hogy a múlt egyre mélyebbre húzódik vissza a „mérőónunk” elől, vagyis hogy mindennek van előzménye, és ennek hátterével már az addig elemzett összefüggések is másnak látszanak, hanem az is, hogy mindezt egy permanens és egyre gyilkosabbá váló nyelvi háború közepette kellene helyesen értékelnünk.

Mert közhely ugyan, bár attól még igaz, hogy a „történelem az élet tanítómestere”, de hogy mit és hogyan tanulhatna mindezekből az öt éve, huszonöt éve, hetven éve és kilencvenöt éve lezajlott történésekből a magyar nemzet, ha ismétlődő tragédiáinak a legfőbb oka éppen az, hogy nemcsak hogy nem tanul, de legtöbbször azt sem tudja, hogy mit nem tud. Megpróbálom vázlatszerűen összefoglalni, hogy mit és hogyan kellene egyáltalán végiggondolni az évfordulók kapcsán, hogy ez az annyira hiányzó tanulási folyamat egyáltalán valaha is megindulhasson. Kezdjük az utóbbi öt évvel, amely „forradalom és szabadságharc” néven jelent meg a beszédtérben 2010 tavaszán.

A miniszterelnök mostani értékelése szerint az éppen ezért kikerülhetetlen „erőpolitikára” épülő és legkonfliktusosabb szakasz sikeresen lezárult, most már a nyugodt és bizakodó építkezés kezdődhet. A múltnak kútja azonban arra figyelmeztet minket, hogy az 1990 és 2010 között lezajlott, máig is tisztázatlan idők „rendszerét” nem hatvannyolc, hanem legalább kilencven százalékkal szavazta le a magyar társadalom. Vagyis ahogy Jelenczki István filmrendező találóan megjegyezte, valójában a NEM-ek pártja aratott elsöprő többséggel győzelmet 2010-ben. Ugyanis a Fidesz hatvannyolc százalékához nyugodtan hozzáadhatjuk a Jobbikot és az LMP-t is, hisz mindkettő már a nevében is jelezte/jelzi az addig követett rendszer elvetését.

Nem tévedünk nagyot, ha azt mondjuk, hogy az MSZP-s szavazók zöme – mint annak vesztese – az 1990 és 2010 között létező rendszerre mondott (volna) nemet. Vagyis a magyarság legalább kilencven százaléka alakíthatta volna meg azt a nemzeti nagykoalíciót, amely történelmileg az egyetlen esélyt jelenthetné arra, hogy legalább elkezdjünk tanulni. Az elmúlt öt év nemzetstratégiája ugyan megpróbálta – mindezt felismerve – létrehozni azt a közös beszédteret, amelyben mindez elmesélhető, illetve a nemzet közös cselekvése felépíthető, azonban ez láthatólag csak részben sikerült. És ennek alapvető oka, hogy a múlt továbbra is feltáratlan, sőt egyre inkább feltárhatatlannak látszik. „Az, ki megvallja és elhagyja a bűnt, irgalmasságot nyer ennek általa”, mondja az írás, de a magyar nemzet, és főként az őt vezető, történelmünk során sokszor inkább „megvezető” elitek meg sem vallották, és el sem hagyták a bűnöket.

Nem gyarapodtunk kellően sem tudásban, sem bátorságban, sem becsületben. Trianon 1920-ban, Jalta 1945-ben, a „rendszerváltás látványtechnikai tűzijátéka” 1990-ben valójában ugyanannak a máig is azonosítatlan pusztító erőnek a műve, de csak azért ülhetett mindhárom alkalommal győzelmet felettünk, mert sem tudásunk, sem bátorságunk, sem becsületünk nem volt, hogy szembenézzünk vele. Amíg nem szerezzük vissza ezeket az erényeinket, naponta játssza velünk mindezt, mert Trianon és Jalta nem esemény, hanem folyamat, amely ma is tart, és az erényeink visszaszerzése nélkül még sokáig megmarad.

Bogár László - magyarhirlap.hu