A beszéd talán legélesebb vitát kiváltó elemét az alábbi néhány mondat adja. Orbán Viktor így fogalmazott: „Míg a magyar baloldal 2004-ben a külhoni magyarok ellen uszított, ma tárt karokkal ölelné keblére az illegális bevándorlókat. Ezek az emberek, ezek a politikusok egész egyszerűen nem szeretik a magyarokat. És azért nem szeretik őket, mert magyarok.” Nos, az utóbbi évtizedben a hazai közbeszéd egyre meghatározóbb toposzává vált az a törekvés, hogy a jobboldal és a baloldal kölcsönösen bebizonyítsa, hogy a másik oldal nem a nemzet része.

Ez akár önbeteljesítő jóslatként is működhet, hisz minél többször és határozottabban mondja el mindkét oldal mindezt, annál valószínűbbé válik, hogy valójában nem egy magyar nemzet van, hanem kettő, egy jobboldali és egy baloldali. Mi több, egyre inkább mutatkoznak a jelei is annak, hogy ez részben már ma is így van. Az elmúlt fél évezred, tehát a Mohácsot megelőző évtizedek óta egyébként spontán módon is egyre inkább a széttöredezés felé halad a Szent Korona szakrális történelmi Magyarországának egykor egységes nemzete. A két nagy tragédia, Mo­hács és Trianon már ennek a következménye. Érdemes lenne ezért talán kicsit végiggondolni, hogy történeti értelemben milyen alapokra épül ez a sajátos jobboldal–baloldal kettős szerkezet.

A nagyjából a francia forradalom óta fennálló háromosztatú politikai szisztémában, tehát a politikatechnikai felszín felől megközelítve jobboldaliként jelölik a konzervatív pártokat, a baloldal alatt pedig a szocialista pártokat értik. Az első, technikai értelemben jelentkező dilemma az, hogy a harmadik nagy politikai „pártcsalád”, vagyis a liberális pártok (legalább is látszólag) nem illeszthetők be a jobb- és baloldalra épülő dichotómiába. Mielőtt azonban ennek kifejtésére rátérnénk, vizsgáljuk meg a kérdés mélyebb történeti rétegeit.

A mai, modern értelemben vett nyugatias politikai rendszerek előtti évszázadokban is jelen volt ugyanis valamilyen formában az a feszültség, ami a („modern”) jobb- és baloldal között fennáll. Sőt mindaz, amit lételméleti értelemben baloldalnak nevezhetünk, nem más, mint azoknak a spontán társadalmi „immunreakcióknak” a jelentkezése, amelyekkel a zárt szakrális paraszti társadalom válaszolt a nyugatias modernitás brutális következményeire. Ezek döntően a 14-15. század, esetenként kiterjedt polgárháborúvá terebélyesedő parasztmozgalmai voltak.

Kiváltó okuk az volt, hogy a kialakulóban lévő kapitalizmus üzleti megfontolásból kíméletlen kegyetlenséggel roncsolta szét a földművelés ősi szakrális rendszereit. Ez – érthető okokból – igen érzékenyen érintette a paraszti társadalmat, így a „baloldal” történeti megjelenését valójában éppen a hagyományos szakrális társadalomszerveződés helyreállítása érdekében a modernitással szembeforduló társadalmi mozgalmak társadalomstratégiájaként írhatjuk le.

Mindezt azért fontos hangsúlyozni, mert ez a modern, politikai értelemben felfogott baloldal alapvető ellenmondása. Eredetmítoszaiban máig is közösséget vállal ezekkel a parasztmozgalmakkal, de feltáratlan, hogy a 16. századtól a 19. századig terjedő időszakban miért és hogyan fordult át lételméleti értelemben a történeti baloldal önmaga ontológiai ellentétébe.

Gyaníthatóan arról van szó, hogy amíg a parasztmozgalmak valóban spontán társadalomtektonikai mozgások következményei voltak, a modern értelemben vett, ma is létező „politikai baloldal” már tudatosan „megtervezett” konstrukció. Hogy „kinek a tudata” konstruálta meg, azt politikailag korrekt módon igen nehéz megnevezni, de joggal feltételezhetjük, hogy arról a pusztító világerőről van szó, amelynek már a feltételezése is összeesküvés-gyártásnak minősül. Ez pedig a „konstruktőr-destruktőr” a modern politikai rendszer középpontjába a modernitás meghatározó tőkestruktúráinak politikai képviseletét ellátó liberális pártokat helyezte. És mintegy melléillesztve hozta létre a modern politikai baloldalt, amely tehát éppen az ontológiai ellentéte önmaga történelmi talapzatának.

Ez a történelmi talapzat már inkább csak eredetmítosz, magyarázó ideológia, praktikus hivatkozási alap számára. A „létező szocializmus” politikai konstrukciói aztán végképp zavaros történelmi kotyvalékai voltak a történelmi baloldal és a modern politikai baloldal eszméinek és gyakorlatának. Összességében inkább tragikomikus paródiái lettek az önmaguk által hirdetett elveknek. Tegyük hozzá: azzal, hogy a mai baloldal a globális tőkestruktúrák érdekeinek lelkes képviselőjeként szinte kizárólag az ezeket az érdekeket „hivatalból” képviselő liberális pártokkal köt koalíciós szövetséget, az nemcsak a történelmi baloldali értékek megalapozott képviseletét zárja ki, de még a modern baloldal elveivel és gyakorlatával is szembemegy.

A baloldalnak ez a történelmi „perverziója” természetesen az egész politikai rendszerre, így nyilván a magukat jobboldalinak vallókra is hatással van. Számos társadalomstratégiai kérdésben a mai jobboldali pártok sokkal inkább képviselik részben a történeti értelemben, részben pedig a modern politikai értelemben vett baloldal értékeit, mint a magukat baloldalinak vallók. Ez a most már többdimenziós történelmi konfúzió tette/teszi tehát végképp alkalmatlanná a bal- és jobboldali dichotómiát, és ezért logikusnak látszik, hogy lassan használatuk is megszűnjön. Talán egyszer majd így is lesz.

Bogár László - magyarhirlap.hu

Tisztelt olvasók! Legyenek olyan kedvesek és támogassák "lájkukkal" a Flag Polgári Magazin facebook oldalát, a következő címen: ]]>https://www.facebook.com/flagmagazin]]>
- Minden "lájk számít, segíti a magazin működését!

Köszönettel és barátsággal!

]]>www.flagmagazin.hu]]>