Minden napra (órára, perce) jutnak világmegváltó kísérletek a közösségi oldalak feltűnési viszketegségtől gyötrődő önjelölt szabadságharcosaitól életük vélt vagy hallucinált gondjainak elsimítására. Vannak, akik csak a kezüket firkálgatják, profilképeket keretezgetnek, kettőskereszteket bálványoznak (#családazcsalád, #lávizláv, #fríeszefe stb.), mások azonban még ennél is tovább merészkednek: írnak. Nem csak néhány elcsépelt szót (mint Orbán, jogállamiság és diktatúra), hanem sok-sok szót gépelnek egymás után, majd megnyomják a közzétesz gombot.

Az ilyen hősies prókátorok között szép számban fordulnak elő a szórakoztatóipar és mainstream média (még a maró irónia keretei között sem mennék odáig, hogy kultúrának nevezzem) csereszabatos képviselői. Ők azok, akik egy öngyilkosmerénylő bátorságával szállnak szembe a szólásszabadság ellehetetlenítése és egyéb igazságtalanságok ellen azzal, hogy milliós elérési számokkal osztják meg az elnyomórendszer (értsd: Orbán) ellen küzdő médiumokéval tökéletesen analóg gondolataikat. (Az ellentmondás persze csupán látszat, mint mindig.)

A 2020-as év 51. hetének legtöbb kattintást bezsebelő igazságosztója egy, mint az újbeszél szótárában alternatív költészetként aposztrofált slam poetry méltán középszerű képviselője: Simon Márton.

Az a fajta szabadságharcos ő, aki egy személyben manifesztálja a már oda-vissza kiismert magyarországi diktatúrát megelégelő, elnyomott tömegek sirámait. Átlagon felüli nyelvi és retorikai tehetségével, mely kiemeli a funkcionális analfabéták sorából, egyetlen terjedelmes Facebook-posztban képes szintetizálni mindazon szimpatizánsainak gondolatait az elnyomó rendszerről és annak ördögi képviselőiről, akik ezen képességek híján nem tudják megfogalmazni gondolataikat. Ők csak érzik, hogy itt minden rossz, de jő a költő, és beszél helyettük.

Nem fosztanék meg senkit az önálló interpretáció élményétől, így csak két zseniális fogást emelnék ki.

Az akár címnek is beillő „unom” szó ritmikus ismétlődése nem csupán expresszív hangsúllyal ruházza fel a művet, de lehet akár egy olyan önreflexív mozzanat is, miszerint egyes olvasók egyre fokozódó halálos unalmat érezhetnek a szöveg olvasása közben, annak témáját, szóhasználatát, mondandóját és értékrendjét illetően. Persze mindenki magára vessen, ha a Facebook-on olvasgat.

Nem mehetünk el a vulgaritás forradalmi használata mellett sem. Az éles szemű olvasó felfigyelhet rá, hogy míg az első sorokban a „sz*r” szó még cenzúrázásra került, addig a „felb*sz” és a „lóf*szba” szavak az írás végén már a maguk hatásvadász erejével, kendőzetlenül csapnak az arcunkba. Hogy mindez az érzelmek alapvető kontrolljának kudarca, vagy a lexikális gyengeség bátor felvállalása-e a költő részéről (esetleg mindkettő?), arról csak találgathatunk.

A mű további fejtegetéséhez jó szórakozást kívánok – persze kizárólag saját felelősségre, hiszen egy ilyen (szinte) nem mindennapi iromány egyesekben heves ellenérzéseket is kelthet. Gondolok itt mindazokra, akik az egyes „unom”-okat követő részeket egészen más jelenségekkel és nevekkel töltenék ki.

A szerzőnek ezúton is szívesen a reklámért, tudom, hogy örül neki.

Belák Tamás - ]]>www.magyarnemzet.hu]]>