A történész 1996-ban kezdett foglalkozni az ismert, de politikai okokból évtizedekig elhallgatott tragédiával, az 1945-ben hazánkat megszálló Vörös Hadsereg katonái által elkövetett tömeges nemi erőszakkal. Az áldozatok életkora a gyereklányoktól az idős asszonyokig terjedt, falvakban, tanyákon, városokban, de a legtöbb esetben Budapesten történtek ilyen támadások.

A múlt század ötvenes, hatvanas, hetvenes éveiben a családi történések mesélésekor az ostrom velejárójaként utaltak ugyan erre, de a konkrétumokat gondosan elkerülték. Pető Andreának 1999-ben jelent meg első tanulmánya erről a Történelmi Szemlében, majd 2003-ban publikálták az angol nyelvű változatot – amely a digitális formának köszönhetően is – nagyobb visszhangra talált.

Utóbb megjelent kötetének címe, az Elmondani az elmondhatatlant jelzi a téma súlyosságát és összetettségét. Nem pusztán az áldozatok pszichológiai eredetű vagy kényszerűségből fakadó némaságára utal. Hisz ami „elmondhatatlan”, az nemcsak a tett, az aktus a maga brutalitásában, hanem ennek fizikai és lelki következményei is. A lélek, a személyiség megtörése – s ezzel a családé, a népé is.

Súlyos lelki teher volt, amelyet tovább kellett vinniük az áldozatoknak. Hordozták is magukban, hisz vesztesként is sok mindent felülír a túlélés ösztöne. Tetézte mindezt még egy körülmény. A szovjet munkatáborokból élve hazatérő honfitársnőinkre is hallgatást parancsoltak. Sőt a rendszer kollektív bűntudatot igyekezett kelteni bennük. Miként lehetett volna akkor a szovjet katonák által elkövetett tömeges nemi erőszakról beszélni? Ez legalábbis szentségtörésnek, de leginkább büntetendőnek számított.

A szerző rávilágít arra, hogy míg Ausztriában és Németországban a feminista történészek fiatal nemzedéke időben elkezdte gyűjteni a témához kapcsolódó írásos dokumentumokat, mi e tekintetben késésben vagyunk. Érthetetlen, hogy nálunk a rendszerváltoztatás után is voltak olyanok, akik ezt „kényes” témának tartották. Ennek érzékeltetésére a szerző Sára Sándor 1996-ban készült A vád című nagyjátékfilmjének fogadtatását említi.

Egy parasztcsalád történetéről van szó, amelynek női és férfi tagjai a szovjet katonák garázdálkodásának minden változatát végigszenvedik, és ennek utóhatásai még az 1990-es években is kísérik őket. Az akkori Filmvilág című folyóiratban Szilágyi Ákos gúnyos, elmarasztaló kritikával fogadta az alkotást, s az gyorsan le is került a műsorról. Ugyanakkor a szerző áttörésként szól Skrabski Fruzsina 2013-ban bemutatott Elhallgatott gyalázat című dokumentumfilmjéről, amelyben még meg tudták szólítani az érintetteket.

Többek között a szovjet hadsereg kitüntetésektől roskadozó főtisztjét, aki persze nem tudott semmiről. Amúgy a nagy demokráciában a frissen alakult, tettvágytól égő, feminista női szervezetek itthon nem tartották fontosnak, hogy e súlyos emberjogi és jogi elégtételre váró kérdéssel foglalkozzanak, vagy e kutatásokat szorgalmazzák. A családon belüli erőszak lett a fő irány.

Tudjuk azt is, hogy az emlékezetpolitika irányát, tartalmát, az áldozatok eltüntetését, a gaztettek büntetlenségét nem csak elhallgatással lehet elérni. A másik módszer a feljelentések negligálása, a hivatalos dokumentumok eltüntetése. Az orosz katonai levéltárban a témával kapcsolatos anyagok ma is titkosak. Pető Andrea szól a feltáruló munka nehézségeiről, amelyeket hazai társakkal, nemzetközi kollegialitással és megfeszített munkával hidalt át. Mint egy helyütt írja, Magyarországon 1945-ben a megszállás és a közigazgatási bizonytalanság, a személyes félelem miatt a hatóságok nem tudtak, nem akartak foglalkozni a bejelentésekkel.

Ha mégis sikerült továbbítaniuk, a szovjet katonai parancsnokságokon nem vettek róluk tudomást, vagy nem továbbították őket. De az is megtörtént, hogy a fellépést megtorolták a panasztevőn. A Budapest Főváros Levéltárában fellehető tisztiorvosi iratok és egyes kórházak megmaradt anyagai hézagosan ugyan, de mégis hírt adnak az atrocitásokról, a szifiliszfertőzésekről és a kért abortuszok nagy számáról. Az egyházi levéltárakban őrzött anyagokból kiderül, hogy miután a hatóságok védelmére a nők nem számíthattak, az egyházaktól vártak segítséget. Sokan kerestek templomokban menedéket. Ezért fizetett életével Apor Vilmos püspök, de más papok és lelkészek is nagy veszélyben voltak.

A kötet középpontjában a magyarországi események állnak, de a szerző a XX. századon végigvonuló jelenséget tágabb összefüggésrendszerbe helyezi. Pető Andrea ír más országok hadseregeinek újabb kori ilyen szégyenéről és több, már ismert, de a társadalom által leplezett következményről, torzulásról. Az erőszak által fogant gyermekek sorsáról, a szovjet katonanőkről, akik között szintén voltak erőszaktevők. A női ellenállás és „együttműködés” különböző formáiról, az emlékezet politikai manipulálásáról.

Az olvasó képet kaphat a hallgatás személyes és politikai okairól és ennek megtöréséről, a naplókról, a kutatásokat „helyettesítő”, személyes tragédiájukat hitelesen feltáró nők bátorságáról, a tragédiákból született irodalmi művekről és filmekről, valamint az erkölcsi elégtétel elmaradásáról. Pető keresi az okát annak, hogy miért nincs Európában a megerőszakolt nőknek emlékművük. Hogy miért váltottak ki e törekvések vitát, sőt ellenérzést vagy éppen társadalmi közönyt.

Nem mondhatjuk, hogy mindez strandra való olvasmány, de annak, aki tudni szeretné, hogy szeretett és tisztelt hajdani női hozzátartozói, nagy- és dédszülei mit éltek át, honnan jutottunk el mi és utódaink női jóllétünköz és biztonságunkhoz, annak mindenképpen fontos ismernie mindazt, amiről e könyv szól.

(Pető Andrea: Elmondani az elmondhatatlant. A nemi erőszak Magyarországon a II. világháború alatt. Jaffa Kiadó, Budapest, 2018, 277 oldal. Ára: 3490 forint)

Kormos Valéria - ]]>www.magyaridok.hu]]>