- 0
Vörös terror. Ha kell, ha nem: jobbról és balról is ugranak a témára. Most épp a baloldali történetírás ragadta meg az alkalmat, hogy egy történelemhamisítással felérő mosdatást vigyen véghez Szamuely Tiborék "munkássága" kapcsán. Felkészül a jobboldal.
Kérdések és válaszok 1918-1919-ről
címen jelent meg az első világháború utáni események legfrissebb balos „átirata”.
A kötet szerkesztői között ott találhatjuk Csunderlik Pétert, a Politikatörténeti Intézet tudományos munkatársát, aki doktori disszertációját az 1908 és 1919 között ténykedő hírhedt, ateista és materialista diákegyesületről, a Galilei Körről írta. (A gittegyletnek többek között oly neves tagjai voltak, mint Szabó Ervin, vagy Rákosi Mátyás. A kör rendezvényeit pedig gyakorta látogatta Jászi Oszkár is.)
Aztán előkerül Egry Gábor, az MTA doktorának a neve is, akinek „tudományos kivirágzása” a 2002 és 2010 közötti időszakra tehető. Nem véletlenül. Bár szorosan nem kapcsolódik a Lenin-fiúk „munkásságához”, mégis jól mutatja Egry „függetlenségét”, hogy az ’56-os forradalom és szabadságharc 50. évfordulóján elmondott beszédek kapcsán az MSZP-ről, Gyurcsány Ferencről „hagyományteremtőként” emlékezik meg. Íme, ez lenne Egry szerint a hagyományteremtés:
„A parlamentarizmus és az alkotmányosság kiemelése félreérthetetlenül a kormánypártok véleménye szerint az alkotmány kereteit feszegető, a parlamentarizmust felmondani látszó Fidesznek is szól” – írja tanulmányában. Értjük, ugye?
Csunderlik és Egry mellett a kötet szerkesztői között előkerül egy ifjú titán, Emily R. Gioelli neve is, ő a Soros-egyetemen végzett, disszertációjának címe pedig: „White Misrule”: Terror and Political Violence during Hungary’s Long World War 1.”
Végezetül Károlyi Mihály elsőszámú mosdatója, Hajdu Tibor is dolgozott a köteten. Igen, sokaknak ismerős lehet Hajdu neve, ő volt ugyanis az a történész, aki nyíltan védelmébe vette gróf Károlyi Mihály személyét, munkásságát:
Károlyi valóságos személyiségének és tevékenységének, mondhatni, semmi köze nincsen az 1919-1920 táján számára megalkotott bűnbakszerephez, amely mind a mai napig virulens, s amely nemcsak Károlyit, hanem egyúttal az egész 1918-as forradalmat is diszkreditálni kívánta”
– fogalmazott egy Magyar Narancsnak adott interjúban jó pár évvel ezelőtt.
„Harag és részrehajlás nélkül” az első világháború utáni évek eseményeiről? Elvileg ez lenne a kötet krédója, de elnézve a szerkesztői brigádot, nem sok esélyt kap az olvasó, hogy ne egy történelemhamisítással felérő mosdatást kapjon. A Mandiner szemléje egyébként az elején rá is tapint a lényegre:
A vörös terror első számú hóhéra, a Lenin-fiúk hírhedt vezetője, Szamuely Tibor „nem volt vérszomjas”; nem igazán helytálló „vörös terrorról” beszélni; a nemi erőszak pedig az osztályharc részeként is értelmezhető.
„Szamuely Tibor […] a »vörös terror« jelképes figurája lett, pedig nem volt vérszomjas figura. Érzékletes jellemzését adta Lengyel József, aki szerint, míg Korvin Ottó számára a terror szükséges rossz volt, Cserny József számára szükséges jó, addig Szamuely Tibor számára egyszerűen csak szükséges. Ha úgy érezte, hogy a forradalom megköveteli, akkor akasztott, ha nem látott más megoldást, akkor skrupulus nélkül lövetett, de nem akart »vérben fürdeni«” – írta Csunderlik, aki sosem mulasztotta el idézőjelbe tenni a vörös terror kifejezést.
A szerző azt a Szamuelyt mentette fel, aki 1918-ban úgy vezette fel „hivatását”, hogy azt írta:
a burzsoáziánál még százszor rosszabbak, ezerszer kegyetlenebbek, könyörtelenebbek és vérszívóbb vadak leszünk, amikor ellenségeinkkel kell végeznünk!”
A lap szemléje alapján Csunderlik mellett Hajdu Tibor is nagyot ment a kötetben. Károlyi-imádatát félretéve most a vörös terror terror relativizálásába kezdett bele. „Beszélhetünk-e »vörös terrorról« a Tanácsköztársaságban?” – tette fel a kérdést a marxista történész. Persze a válaszra nem kellett sokat várni, mivel Hajdu az elején leszögezte: „minden forradalom véráldozatokkal jár”, s ez 1919-re is igaz. Ami pedig a terrort illeti: a Tanácsköztársaság „gyakorlata” a szovjet gyakorlathoz volt hasonló, s bár voltak radikálisok,
a halálos áldozatok száma aránylag nem volt nagy”.
Végezetül a kötetben a Soros-egyetemen végzett ifjú történész is megcsillogtatta a foga fehérjét. Emily R. Gioelli azzal a felvezetővel kezdte írását: nehéz megítélni, hogy a Tanácsköztársaságban a nők elleni erőszak „mennyiben szólt a nőknek és a nők ellen, és mennyiben irányult az osztályellenségre.” A kérdés sajnos költői maradt, nem kaptunk konkrét választ, hiszen Gioelli gyorsan átnyargalt saját szakterületéhez, az ellenforradalomhoz.
Nagy Gábor - www.888.hu
