A Simicskával leboltolt korrupciós ügyletekben nyakig ülő Jobbik útnak indította képviselőjét, Szilágyi Györgyöt, hogy a parlamentben koppintson Orbán Viktor orrára, mert barátjával el merészelt repülni a Mol-Vidi meccseire. A mi Gyurink bizonyára nagyon megörülhetett a feladatnak. Kéjes vigyorgásából ítélve elérkezettnek látta az időt, hogy azonnali kérdésébe belesűrítse minden keservét, amit a választások által rájuk mért brutális kudarccal kénytelen volt elszenvedni. Ugye, se Vonából nem lett kormányfő, pedig dicsekedett vele fűnek-fának, hogy az lesz, se belőle – a Fradi- „B” közép egykori sötét foltjából – sporttótumfaktum.

Kopogás helyett berúgta az ajtót, és felhevült testtel nekilátott rágalmai sorolásához, noha nagyon is tisztában volt azzal, hogy a miniszterelnök utazásai nem jogsértők, mindenben megfelelnek a törvénynek, sőt, még a köztisztviselői etikai kódex előírásainak is. A kormánybarátsággal még véletlenül sem vádolható sorosista szervezet jogi igazgatója, Ligeti Miklós fogalmazta meg, hiába kelt gyanút, hogy Orbán Viktor és Garancsi István barátsága nem gyermekkorukban, hanem akkor alakult ki, amikor az egyikük már miniszterelnök, a másik pedig állami pénzre eredményesen pályázó, sikeres vállalkozó lett, a jelen helyzetben nem lehet tetten érni a korrupció büntetőjogilag tiltott vetületét, például a vesztegetést vagy a hűtlen kezelést. Szilágyi pártfeladata persze nem is az volt, hogy jogilag tisztázza a helyzetet, hanem az, hogy a jogszabályoktól függetlenül úgy mocskolja a nyilvánosság előtt a miniszterelnököt, ahogy csak bírja. S amit az idő rövidsége miatt nem tudott a plenáris ülés termében elmondani, folytatta sajtótájékoztatón. Gyűlölködött arról, hogy szerinte az elmúlt harminc év legnagyobb korrupciós beismerése Orbán válasza a repülőútjairól. Kijelentette, hogy a miniszterelnök méltatlanná vált az ország kormányzására.

Hogy mit válaszolt neki Orbán Viktor?  Íme: „Képviselő úr, engedje meg, hogy gratuláljak ahhoz, hogy felfedezte a spanyolviaszt! Amit ön kifogásol, az harminc év óta így van, harminc év óta mindig is így mentem, jövő héten is így fogok menni, és az azutáni hetekben is így fogok menni.” Mondta ezt mindannak ismeretében, amit a jogszabályok ilyen esetben a kormányfő számára előírnak. Egy miniszterelnök – egy Szilágyi-féle habitussal rendelkező képviselővel ellentétben – nem engedheti meg magának, hogy átlépjen jogi korlátokon és belehazudjon a választók szemébe. Ez ugyanis – túl a dolog jogi konzekvenciáin – morálisan is tarthatatlan lenne, hiszen a kormányfői munka legfontosabbikát, az emberek bizalmát kezdené ki, nem beszélve a hitelességéről. Ezek az értékek persze a Jobbiknál nem számítanak, hiszen épp azért van a párt súlyos identitásválságban, mert nem voltak képesek megőrizni hitelüket a választók előtti.

Simicska után, sokszáz milliós plakátbírság terhe alatt nyögve nekik nyilvánvalóan fogalmuk sincs arról, milyen érzés úgy élni, hogy valaki nincs lekötelezve valakinek. Könnyen vagdalkozik Szilágyi azzal, hogy az utazás lekötelezettséget jelentett, mert a Jobbik számára a leköteleződés annyira hétköznapi állapot, hogy – nyakig lévén benne – nem is képesek tudomást venni róla. Az ő szájukból kész röhej lenne azt hallani, amit Orbán Viktor mondott viszonválaszában: „Szeretném én látni azt az embert, aki engem le tud kötelezni.”

A szereplésével ezúttal is óriási öngólt rúgó Szilágyi – legnagyobb bánatára – ilyen embert a későbbi sajtótájékoztatóján sem tudott megnevezni. Talán nem véletlenül.

Horváth K. József - h]]>ttps://leander.blogstar.hu/]]>