Az ellenfél azonban nem tette le a fegyvert. Sőt, ellentámadásba menekült. Így lett napirendformáló kérdés a klímaválság mint politikai probléma.

Csel, aminek azt volt a politikai funkciója, hogy 1. új harci mezőt nyisson, elterelve a figyelmet és a hangsúlyt a migrációs krízisről. 2. magát a migrációs krízist is részben a globális klímaválsággal magyarázza (tehát nem Brüsszel, nem Merkel a felelős, nem az európai politikusok küldtek meghívólevelet a bevándorlóknak, hanem a klímaváltozás következményeként a menekültek egyébként is elindultak volna). 3. kimutassa, hogy míg a baloldal a szívügyének tekinti a klímakérdést, addig a jobboldal érzéketlen a probléma iránt vagy egyenesen tagadja azt (az a cél, hogy a klímaválsághoz való viszony politikai erőtérképző konfliktus legyen).

A klímaválság tematizálásának arca is lett (Greta Thurnberg), széles körű eszközarzenált hozott működésbe (a celebvilág aggodalomkultúrájától a poszthumanista problémakeresésig – valójában az ember a rákos daganat a Föld testén, ha gyereket szülsz, növeled az ökológiai lábnyomod stb.) és egyértelmű politikai sikereket is ért el (a klímakérdést politikai haszonszerzésre felhasználó zöldpártok előretörése Németországban, Ausztriában stb.).

A csel attól csel, hogy a baloldal célja nem – vagy nem feltétlenül – a klímakérdés megoldása, hanem a globális válaszok (Brüsszel helyzetbe hozása, uniós klímaegyezmény stb.) kikényszerítése révén a nemzeti szuverenitásokat védő erők gyengítése és a kezdeményezés visszaszerzése a jobboldaltól. A csel pedig attól baloldali, hogy a konfliktus változatlanul az internacionalista és a nemzeti erők között húzódik.

Erről szólnak a tények. Nyolcvan év alatt csaknem megnégyszereződött a Föld népessége (az 1920-as évek végén még csak 2 milliárd, 2017-ben már 7,7 milliárd ember lakta be a Földet). A demográfiai ugrást szemben a '60-as, '70-es évek népszerű összeomlás-teóriáival nem extrém szegénység, hanem civilizációs kitörés kísérte. Megnőtt a fogyasztás, kibővült a termelés, a nemzetközi kereskedelem pedig robbanásszerű növekedést mutatott. Ezek hatására az emberiség civilizációs tevékenységének melléktermékei, mint amilyen a szén-dioxid jelenléte a légkörben, ugrásszerűen emelkednek. Mivel a természet csak korlátozott mennyiségű szén-dioxidot tud megkötni, a határ feletti kibocsátások tartósan növelik a légköri koncentrációt, ami az átlaghőmérséklet emelkedését eredményezi. A további emelkedés kétségtelenül negatívan befolyásolja az emberiség ma kiharcolt életfeltételeit. A tendenciát – a káros anyagok kibocsátásának csökkentésével – vissza kell fordítani. A józan ész tehát azt mondja, hogy tények makacs dolgok: a klímaprobléma létezik és politikai kezelést kíván.

Azonban mint minden politikai kérdés esetén, a kulcs itt is a hogyan.

A nagy szennyező országoknak, a multinacionális cégeknek. Fizessenek a károkozók! A károkozók, a nagy országok természetesen ezt nem akarják. Akárcsak a migránskérdés esetében, szét akarják teríteni a problémát. Ha a kohéziós forrásokat megrövidítjük a klímacélok érdekében, az azt jelenti, hogy a szegényebb országok nagyobb terhet vállalnak megint csak a „szolidaritás” varázsszava bűvöletében, míg a szennyező nagyobb országok meg röhögnek a markukba. Összehasonlításképpen: Magyarország a világ éves szén-dioxid-kibocsátásának 0,14 százalékáért felel. Az egy főre eső szén-dioxid-kibocsátás 5,46 tonna volt 2017-ben (az EU-s átlag 7,35), Németország esetében ez a szám 10,38.

A klímarongálóknak eszük ágában sincs, hogy csökkentsék a profitot csak azért, mert vannak klímaszempontok. Természetesen a korszellemnek megfelelően „bezöldülnek”, de a terhet a fogyasztókra hárítják (lásd az új uniós környezetvédelmi szabályozás hatását az autógyártókra, majd az autóvásárlókra nézve).

Nem szabad, mert az egyes emberek jóval kiszolgáltatottabbak, mint az egyes, egyébként nagy szennyezőnek számító szektorok (a félelem attól, hogy megint az emberek fizetik meg az „árat”, indokolt: emlékezzünk csak, hogy az igazi felelősök helyett kik is fizették meg a 2008-as gazdasági válság „árát”...). Ráadásul az egyes háztartások elhanyagolható mértékben veszik ki részüket a klímarongálásból, az igazi szennyezők a nagy vállalatok, az áruszállítás, a nemzetközi kereskedelem. A józan észen alapuló közteherviselés programja tehát nem azt jelenti, hogy fizessen mindenki (a háztartásokra terhelés klasszikus eszközei a megszorítások, az adóemelés, az élelmiszerár-növekedés stb.), hanem hogy elsősorban azok vállalják a költségeket, akik felelősek a károkozásért.

Ennek érvényesítéséhez viszont erő kell.

Csak ezek az erős felhatalmazással rendelkező nemzeti kormányok képesek arra, hogy úgy érjenek el érzékelhető eredményeket a klímaválság kezelésében, hogy közben érvényesítik a józan észen alapuló közteherviselés ígéretét, azaz, hogy ne a családok fizessék meg a nagy szennyezők helyett a klímaválság kezelésének költségét.

A migrációs krízis esetében a józan ész biztos sorvezetőnek bizonyult, miért ne lenne így a klímaválság kérdésében is?

G.Fodor Gábor -]]> www.888.hu]]>