A magyar katonai titkosszolgálat rádiófelderítése világszínvonalú volt a nyolcvanas években, nem csoda, hogy a hírhedt líbiai diktátor, Moammer Kadhafi is hozzánk fordult, amikor rádiólokációs rendszereket akart telepíteni hazájába. A magyar elektronikai vállalatok hatalmas fejlesztésekbe fogtak, hogy eleget tehessenek Kadhafi kérésének.

Az 1980-as évek elején a Videoton nagyszabású együttműködésen alapuló fejlesztési és gyártási megrendelés teljesítésének koordinátora lett: a líbiai kormány rendelt több százmillió dollár értékben rádiófelderítő és -zavaró állomásokat a hozzá tartozó felszerelésekkel együtt. A magyar katonai rádiófelderítés rendkívüli hatékonysággal működött a Varsói Szerződés katonai együttműködésén belül, a katonai hírszerzés, vagyis az MNVK-2. figyelte a NATO-tagországok és Ausztria katonai hírközlését, még a Földközi-tengeren cirkáló amerikai flotta kommunikációját is lehallgatta.

Az általuk használt felszerelések jelentős része magyar fejlesztés volt, ugyanis a magyar híradástechnikai ipar a KGST-n belül a hatvanas évektől kezdve a katonai rövidhullámú és ultrarövid-hullámú adó- és vevőkészülékek gyártására szakosodott. Jellemző, hogy az arab világot rendszeresen ellátta a magyar elektronikai ipar katonai rádiótechnikai berendezésekkel, a Videoton munkatársai között a nyolcvanas évek közepén – az Irak és Irán között folyó háború idején – például ismert volt, hogy a Videoton rádiólokációs rendszereket szállított Iraknak, míg a szomszédos ellenségének, Iránnak ugyanezen berendezés zavaró állomásait telepítette.

Líbia 1979-ben a korábbi fegyvermegrendelésein jóval túlmutató igénnyel kereste meg a haditechnikai termékekre szakosodott Technika Külkereskedelmi Vállalatot, és teljes híradástechnikai rendszer leszállítására kért ajánlatot, amely komplex katonai szolgáltatásokat és a hozzá tartozó létesítmények kivitelezését is magában foglalta. A politikai és katonai vezetés komoly nyomást gyakorolt a magyar elektronikai iparra, hogy vállalja el a hatalmas megrendelést, amely az adott pillanatban meghaladta az ország ipari teljesítőképességének lehetőségeit és fejlettségi színvonalát is. Így egy korábban ismeretlen ipari integrációra volt szükség ahhoz, hogy az elengedhetetlen fejlesztéseket, majd a gyártást a vállalt időpontig teljesíteni tudják.

A politikai és katonai nyomás a Videoton egykori vezetői szerint azért volt kivédhetetlen, mert a megrendelésekért dollármilliókat fizettek titkos bankszámlákra, ehhez még hozzájött az arab világban szokásos baksis kifizetése, vagyis ha a szerződés teljesíthetetlensége miatt a szállítás elmarad, ez már önmagában is jelentős népgazdasági (és nyilván személyes) kárt okozott volna. Az integráció koordinálásával fővállalkozóként a Videotont bízták meg, és a program a „Szahara” fedőnevet kapta. Később több arab állam, illetve India is megrendeléseket adott ugyanilyen híradástechnikai berendezések leszállítására.

A szerződés teljesítése közben több elméleti és gyakorlati problémával is szembe kellett nézniük a magyar elektronikai cégeknek: nemritkán a gyártással párhuzamosan kellett a fejlesztéseket végezni, a líbiai partner újabb és újabb műszaki követelményekkel állt elő, ráadásul a Szovjetunió elvárása volt, hogy a legújabb fejlesztéseket ne szállítsák a harmadik világba, jelen esetben azonban a helyi igényeknek megfelelően folyamatosan újításokat volt kénytelen a magyar fél a termékekbe beépíteni.

A program teljesítésének legfőbb akadálya mégis az volt, hogy éppen az embargós ellenőrzések szigorodásával párhuzamosan kellett a fejlesztést és a gyártást végezni. Az ITT amerikai cég svéd leányvállalata, az ITT SRT (ITT Standard Radio and Telephon) és a Videoton között egy licencátadásra vonatkozó keretmegállapodás jött létre, amely 1 kW-os rádióadók hazai gyártására vonatkozott. Az adó antennájának illesztőegységéhez COCOM-listán szereplő mikroprocesszorra volt szükség, amelyet hatmillió dollárért adott volna át az ITT.

A svéd leányvállalat azonban az utolsó pillanatban mégsem merte leszállítani az embargós terméket, hanem a megállapodást felterjesztette az Egyesült Államokban működő központjának, ahol a gyártás technológiájának átadásához sem járultak hozzá. Az embargós korlátozások azonban nem akadályozták meg, csak megnehezítették és megdrágították a tiltott technológiák transzferét a keleti blokkba. Ezúttal sem volt végleges a licenc átadásának megtagadása: 1982-ben a belügyi kémelhárítás értesült róla, hogy az ITT-központ engedélyezte a leányvállalatnak a Szahara-programhoz szükséges rádióadó licencének átadását, azonban feltételül szabta, hogy a beépítendő mikroprocesszort más alkatrésszel helyettesítsék. Az ITT szállításaival kapcsolatos problémák azonban ezzel nem oldódtak meg.

1983 végén az embargós beszerzések egyik kulcsfigurája, – a sorozat negyedik részében már felbukkanó – ­Richard Müller lebukott, és veszélybe sodorta az ITT svéd leányvállalatát is. Mivel az említett nyugatnémet kereskedő gyakori üzletfele volt a svéd cégnek, a skandináv országban felülvizsgálatok kezdődtek az embargó alatt álló készülékek kereskedelmére vonatkozóan, és várható volt, hogy a szállításokat leállítják. Ráadásul a licenc megvásárlását intéző Elektromodul vállalat nem indította meg időben az alkatrészek szállításáért járó ellenérték átutalását, így komoly esély volt rá, hogy az ITT-től lehetetlen lesz beszerezni a szükséges berendezéseket, mert mire megérkezik a vételár, már leállítják az embargó által érintett készülékek kereskedelmét.

A Videoton illetékeseinek félelme beigazolódott: 1984 augusztusában az Elektromodul jelezte, hogy nem tudja teljesíteni vállalását. A programhoz azonban jelentős politikai és gazdasági érdek fűződött, így a Videoton vezetése úgy döntött, „hogy az embargó alá eső alkatrészeket a Videoton Rt. Külkereskedelmi Vállalatnak – bármilyen áron – azonnal be kell szereznie”. Mindez több ezer dolláros költségemelkedéssel járt, azonban a határidők elmulasztása komolyabb gazdasági kárt okozott volna. Az ITT és az Elektromodul kiesésével a fejlesztésekben már amúgy is szerepet vállaló MNVK-2. és a belügyi hírszerzés is bekapcsolta embargós beszerzési csatornáit.

A felmerülő nehézségek miatt a magyar vállalatok nagyjából három-hat hónapos teljesítési késedelemmel számoltak, amelynek nem pusztán a beszerzések akadályoztatása volt az oka, hanem a líbiai fél állandó elégedetlensége is. Már 1982-ben jelezte a magyar titkosszolgálat, hogy Kadhafi elégedetlen a szocialista országok által szállított harcászati felszerelésekkel: a korábbi arab–izraeli háborúk során elszenvedett nagyarányú szíriai veszteségekre hivatkozva kijelentette, hogy a Varsói Szerződés fegyverzete nem megfelelő.

Rossz tapasztalatait részben nyilván az okozhatta, hogy Moszkva nem engedélyezte a legmodernebb technológiák leszállítását a harmadik világba, de a Szahara-programot koordináló Videotont ez nem vigasztalhatta és nem is kárpótolhatta. Az észak-afrikai ország képviselői újabb és újabb magasabb szintű minőségi követelményt támasztottak, amelynek teljesítéséhez lényegesen több időre volt szükség.

De minden fejlesztés hiábavalónak bizonyult, a líbiai partner nem akarta átvenni a legyártott termékeket, és – ami a valódi problémát jelentette – természetesen fizetni sem volt hajlandó. Végül azt a feltételt szabták, hogy amennyiben a magyar fél 87 db Rába konténerszállító járművet ingyen szállít Líbiának a rendszerekhez, akkor átveszik a Szahara-program keretében legyártott berendezéseket.

A politikai döntés a belügy információi szerint megszületett: 1986. első negyedévi szállítással vállalták a teherautók ingyenes átadását. A líbiai fél azonban az engedmény megadása után sem volt hajlandó elfogadni a Videoton fővállalkozásában legyártott berendezéseket, minőségi kifogásokra hivatkozva továbbra is megtagadták az átvételt.

Mindennek tetejében a Videoton vezérigazgatója felháborodásában olyan hangot ütött meg a gyárban tartózkodó líbiai képviselőkkel, hogy azok megsértődve hazautaztak, ezzel tovább romlottak az üzlet realizálásának esélyei. A helyzetet kormányzati szinten igyekeztek rendezni. Az Ipari Minisztérium, a Külkereskedelmi Minisztérium és a Honvédelmi Minisztérium közös javaslatot dolgozott ki a kormány részére, amelyben azt indítványozták, hogy a diplomáciai bonyodalmak orvoslására Marjai József, a Minisztertanács elnökhelyettese vezetésével azonnal induljon egy delegáció Tripoliba, valamint ezzel párhuzamosan hagyják figyelmen kívül a líbiai fél elzárkózását, és teljes titokban kezdjék meg a berendezések leszállítását, mintegy kényszerhelyzetbe hozva a megrendelőt.

Mire ez a javaslat megszületett, két zászlóalj részére elegendő technikai berendezés várt készen az átadásra, összesen 3,2 milliárd forint értékben. A kormány támogatta az elképzelést, és egy szovjet hajó közreműködésével 1985 decemberében elindították a szállítmányt. Líbia partjait elérve azonban a helyi hatóság kiutasította az ország felségvizeiről a teherhajót, amely végül 1986. január 2-án egy jugoszláv kikötőben horgonyzott le.

Néhány nappal később váratlan fordulat oldotta meg a magyar fél problémáit: Kadhafi helyettese bekérette a Szovjetunió Tripoliban szolgáló nagykövetét, és hivatkozva a növekvő amerikai fenyegetésre, rádiófelderítő eszközök szállítását kérte a kommunista nagyhatalomtól.

A szovjet diplomata jelezte, hogy ilyesmit ők nem tudnak biztosítani, azonban éppen most üldöztek el egy egész hajónyi magyar berendezést a líbiai partok közeléből, azok átvételével teljesíthető lenne az arab vezetők kívánsága. A még mindig megrakodva várakozó hajó újból elindulhatott Afrika felé, és ezúttal sikeresen le is szállította a gyártmányokat Líbiának. Magyar szakemberekből álló küldöttség is megindult Észak-Afrikába, akiknek a rendszer felépítése, beüzemelése volt a feladatuk.

Még fennmaradt egy, a Szahara-programmal kapcsolatos jelentés 1986 márciusából a Belügyminisztériumban, amely azt az aggodalmat továbbította a felső vezetés felé, hogy a líbiai hadsereg nyílt terepen állította fel a magyar berendezéseket, amelyek így szabad szemmel is könnyen beazonosíthatóak egy polgári repülőgépről is, vagyis a beüzemelésen dolgozó magyar szakemberek veszélybe kerülhetnek egy amerikai támadás esetén.

A magyar rádióelhárító berendezés a legenda szerint egyszer Kadhafi életét is megmentette, mert a berendezéssel foglalkozó magyar mérnököknek sikerült elfogniuk és dekódolniuk egy amerikai támadásról szóló rádióüzene­tet, és erről időben értesítették a líbiai diktátort. Ugyan Germuska Pál kutatásaiból ma már tudjuk, hogy ez a történet ebben a formában nem igaz, de annyi bizonyos, hogy a líbiai hadsereg sokáig használta még a magyar gyártmányú berendezéseket. A program mérlege mégsem lett pozitív.

A Videoton egykori szakemberei szerint anyagilag sem térült meg a hatalmas ráfordítás, ráadásul már a fejlesztések megkezdésekor megkérdőjelezhető volt annak hatékonysága, hiszen a digitális kommunikáció térnyerésével és a műholdak elterjedésével értelmetlenné váltak az ilyen irányú újítások.

Borvendég Zsuzsanna

A szerző történész

]]>www.magyaridok.hu]]>