- 0
Hasonlóképpen azokhoz, akiket emiatt elmarasztalt. Aligha azért, mert személyesen is ismerte. Hiszen én is ismerek személyesen mai közszereplőket, de isten óvja őket attól, hogy értékeljem figurancukat.
Föltételezem, Macartney csupán lelkiismeretesen eleget tett az angol külügy megbízásának és sokoldalúságra törekedett az igazság megismerésében. Amit a lihegenc defetisták ma is elmulasztanak. „Ellenségei azt mondták – idézem Macartneyt – hogy ez az odaadó szeretet (családja iránt) bizonyos szempontból káros a közérdekre, de ha ez így is volt, jóhiszeműségből és nem számításból volt így.” Én (Sz. K.) viszont úgy vélem, ha családszeretete nem csorbul meg egy ponton, az hasznosabb lehetett volna a közérdeknek. Holmi heroikus-demokratikus gesztusként közkatonák közé küldte Horthy Istvánt, azt az embert, aki kormányzóhelyettesként a legalkalmasabb lett volna megfelelő időpontban a náci- és a nyilasellenes erők összefogására.
Máskülönben népszerű vezetőnek bizonyult. „Mindenki tanúsága szerint kedves, tapintatos földesúr és vezető volt: nyílt és barátságos mindenkivel (…)” Jelen sorok írója – vagyis Macartney – szerint „semmi alapja sem volt annak a vádnak, hogy hiú volt és nagyravágyó. A hatalom érdekében nem volt könyöklő és cselszövő: mások nyomására fogadta el a hatalmat, mivel meggyőzték, hogy kötelessége elfogadni, minthogy ő a legrátermettebb…” Nem volt becsvágyó. Jóhiszemű, kötelességtudó emberként mások jóhiszeműségét túlértékelte, azaz hiszékenysége vezetői hibává súlyosbodott. Macartney nemzeti sajátosságaként (!) értelmezte vágyálmokat kergető gondolkodását: „és ez befolyásolta politikai nézeteit, de alapvető szerénysége valószínűleg még fontosabb tényező (volt). Ahhoz, hogy elvesse saját képességeinek azt a szemléletét, amelyet állandóan hangoztattak előtte, olyan értelmi függetlenség és önmagába tekintő analitikus képesség lett volna szükséges, aminek soha nem mutatta jelét.” Sorsa tipikus határeset. Ókori szabály: vae victis. Érdemében rejlik bűne. Azonosult a Trianon által bukásra, vesztésre, halálra sújtott haza sorsával, mert nem önző lehetőségnek, hanem kötelességnek tartotta politikai szerepvállalását. Macartney leszögezte: „pozícióját sohasem kísérelte meg személyes előnyszerzésre használni a szó negatív értelmében.” Csendes, visszahúzódó életet élt, magamutogatás, különcködés nélkül. „Kisebb költségvetéssel élt, mint amennyit a parlament biztosított volna számára és nem akarta vagyonát közpénzen gyarapítani.” A háború után szegényes életforma jutott osztályrészéül, „amit nagy méltósággal viselt.”
Különösen érdekes Macartney eme föltételezése: „Minden kritikusa elismerte szándékának tisztaságát. Az viszont kevésbé biztos, hogy személyes tulajdonságai tényleg eszményiek voltak-é egy olyan ember számára, aki a legnagyobb felelősséggel járó posztra kivételesen nehéz időkben került.” Megismétlem: kivételesen nehéz időkben. Értelmezzük ezt úgy, hogy lomhán normális korban máskülönben kiváló emberi tulajdonságai alkalmasak lehettek volna, de nem a vészkorszakban a rája zúduló föladatok megoldására? Milyen politikusi karakter kívántatott volna erre? Netán a kortárs Pétain, Laval, Antonescu, Tiso, Hlinka páter, vagy később Honecker, Gottwald, Ceaucescu, Rákosi, Kádár az eszményi politikus alkat? Mit csinálhatott volna Churchill az ő helyében, a sokszoros náci túlerővel szemben? Vagy akár Roosevelt, ha biciklis hadosztálya van csupán?
(Folytatjuk)
Szalay Károly - www.demokrata.hu
A sorozat korábbi részei:
A sátánizált Horthy 3.
A sátánizált Horthy 4.
A sátánizált Horthy 5.
A sátánizált Horthy 6.
A sátánizált Horthy 7.
A sátánizált Horthy 8.
A sátánizált Horthy 9.
A sátánizált Horthy 10.
A sátánizált Horthy 11.
A sátánizált Horthy 12.
A sátánizált Horthy 13.
