Rob: Idefigyelj, Max, én őszintén mondom neked, hogy…

Alvy Singer: Nagyon kérlek, hogy ne hívj engem Maxnak!

Rob: Miért, szerintem ezt a nevet neked találták ki!

Alvy Singer: Azért, mert nem…

Rob: Szóval, Max, ne keress mindenben összeesküvést, jó?

Alvy Singer: Na jó, tessék, ezt hallgasd meg! Voltam a lemezboltban, tudod, van ott az olyan szőke, Elvis-frizurás eladó, az a derék nagy barom! Bemegyek, meglát, és azt mondja, ja igen, nálunk ezen a héten Wagner-vásár van! Wagner, Max! Wagner! Érted?! Na jó, én tudom, hogy miért mondta ezt olyan jelentőségteljesen, hogy Wagner.”

Íme, Woody Allen halhatatlan párbeszéde az Annie Hallból. És nagyjából ennyi elég is, ha meg akarjuk érteni a holokauszt hetvenedik évfordulója kapcsán zajló eseményeket. De mivel maximalisták vagyunk, hát vesszük a fáradságot, és elbolyongunk kissé a közelmúlt eseményeiben, hogy világos legyen mindenki számára, mennyire nincs új a nap alatt. Zoltai Gusztáv 2000-ben jelentette ki New Yorkban, hogy a holokausztra nincs bocsánat. E sommás kijelentés azonban egyáltalán nem akadályozza meg a legkülönbözőbb zsidó szervezeteket abban, hogy állandóan bocsánatkérést követeljenek a zsidóüldözésekben részt vevő országoktól, népektől, egyházaktól, a világtól.

Magyarország pedig kitüntetett szerepet kap valamiért ezekben a követelésekben. Éppen tíz évvel ezelőtt, a holokauszt hatvanadik évfordulójának rendezvényein jelentette ki az állami kitüntetését most visszaadó Randolph L. Braham professzor Washingtonban a következőket: „Könnyebben hegednének a sebek, ha a magyar államfő vagy miniszterelnök a Parlamentben szólna Magyarország 1944-ben viselt felelősségéről, és elhangozna végre egy őszinte bocsánatkérés.” Majd 2004. március 12-én éppen a Magyar Hírlapnak nyilatkozta a következőket: „Jacques Chirac francia elnöktől és más államfőktől eltérően a magyar állami vezetők még nem kértek hivatalosan bocsánatot a zsidók ellen elkövetett gyilkosságokért.”

A professzor urat már 2004-ben cserbenhagyta az emlékezete, és azóta újfent eltelt tíz esztendő! Mert lássuk a tényeket: 1990 nyarán Antall József miniszterelnök és Göncz Árpád államfő tisztelgett és hajtott fejet a nyilasok áldozatainak akkor felavatott emlékművénél. Az a főhajtás és tisztelgés - mint az emlékmű maga – egyenlő volt a bocsánatkéréssel. Ám mindjárt a sorban következő kormányfő is megtette a kötelező gesztust. Horn Gyula 1994-ben kormányzása legelső aktusaként a Parlamentben bocsánatot kért a zsidóságtól a második világháborúban neki okozott szenvedésekért.

De visszamehetünk az időben kicsit korábbra is. A magyarországi református egyház már 1946-ban (!), Ravasz László püspök kezdeményezésére a következő nyilatkozatot adta ki: „Az egyház megvallja bűnét, amellyel Isten fölségét megsértette. Megsértette azzal, hogy a tőle vett prófétai tisztét hűségesen nem teljesítette. Elmulasztotta inteni a népet és felsőbbségét, amikor mindkettő Isten törvényeivel ellenkező útra tért, s nem állt ki egész bátran az ártatlanul üldözöttek mellett.” S ha már szóba hoztuk a hatvanadik évforduló eseményeit, hát lássuk, mi is történt az ötvenedik évfordulón, 1994-ben! Horn Gyula bocsánatkérésén túlmenően a a Magyar Katolikus Püspöki Kar és a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa is nyilatkozatot adott ki: „Nemcsak az esztelen gonoszság képviselőit terhelte felelősség, hanem azokat is, akik bár egyházaink tagjainak vallották magukat, mégis félelemből, gyávaságból vagy megalkuvásból eltűrték zsidó embertársaik tömeges megalázását, elhurcolását és meggyilkolását. Az ötven évvel ezelőtt végbement katasztrófa idején elkövetett ezen mulasztásokért Isten színe előtt bocsánatot kérünk.” Ám akkor mindjárt megérkezett a válasz, amelyben a zsidó szervezetek kifogásolták, hogy az egyházak csak a mulasztásokért kértek bocsánatot (!?), de nem tértek ki a tényleges felelősségükre. De ugyanígy hiába adta ki II. János Pál pápa a Megfontolások a soáról című dokumentumát, azzal az volt a baj, hogy a Szentatya csupán az egyház „fiainak és leányainak vétkeit” kárhoztatja, és nem az egész egyhá-zét. (Ez már az elmebaj minősített esete…)

Aztán az első Orbán-kormány bevezette 2000-ben a holokauszt áldozatainak emléknapját, aztán… Nincs aztán.

Ugyanaz van, mint mindig. Mint az ötvenedik, hatvanadik évfordulón. S ugyanez lesz a nyolcvanadikon is. Az ember pedig pontosan tudja és a zsigereiben érzi, miről is szól valójában ez a kutyakomédia. És azt is tudja pontosan, hogy normális ember egyszer kér bocsánatot.

Mert másodszor már nincs miért. Mert aki nem bocsát meg elsőre, az nem is akar megbocsátani. Az mást akar. Az a más meg nem a mi dolgunk. Hogy is mondja Annie az Annie Hallban, amikor a Sajnálat és bánat című filmre akarja vinni Alvy?

– Te, Alvy, nekem most semmi kedvem öt óra nácizmushoz!

Nekünk sincs kedvünk hozzá. Ezt kéretik tudomásul venni. Bocsánat helyett.

]]>www.flagmagazin.hu]]>