Több géppuskatűzben csak a kabátgallérját vagy a kabátujjait vitte át a golyó. Pesti srácként sokadmagával elhurcolták a Szovjetunióba, de az átnevelés nem sikerült. Egész életében 1956 egyik fő eszmeisége, az összetartozás tudata foglalkoztatta. Segíteni a magyarságnak, a határon túliaknak, a csángóknak, a székelységnek. Lassan mind elmennek. Most halt meg Veress Bulcsú is. A Petőfi-gimnazisták perében „a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés” miatt a „szabadságharcos csoportot”, huszonnégyüket ítélték el 1960-ban hosszabb-rövidebb időre. Egy volt osztálytársuk leplezte le őket – nagyapja H. Mihály tizenkilences volt –, emiatt mindnyájuk pályája derékba tört. Az ország összes középiskolájából kitiltották őket. Veress Bulcsú segédmunkásként helyezkedett el, majd disszidált. Franciaországban és az Egyesült Államokban végezte egyetemeit, tizenkét évig az amerikai szenátus külügyi bizottságában dolgozott. Hazajött. Csalódni. Úgy vélte, hogy a rendszerváltás nem mindenben valósította meg ötvenhat eszmeiségét. Elitista áldemokráciának tartotta a rendszert: „…egy deci kádárizmus két deci szódával.”

Lassan mind elmennek – s akkor ez a nagy ellentét, a két tábor egymás ellen feszülése megszűnik. Erre hivatkozott a kilencvenes évek elején egy politikus, aki szerint a rendszerváltás utáni árokásás a Rákosi-korszak vérengzéseinek, terrorjának, valamint ötvenhat kibeszéletlenségének, az elmaradt felelősségre vonásnak, az igazságtétel szőnyeg alá söprésének, a kommunizmus bűnei elmosásának a következménye. Valójában máig ez a legnagyobb probléma. S hiába mennek el a volt történelmi pártok nemzetgyűlési képviselői, a volt forradalmárok, szabadságharcosok mind-mind, a társadalmi feszültség, az elégedetlenség, az értetlenség megmarad. A szellemi örökösök mindkét oldalon, balliberális és jobboldalon ott folytatják, ahol apáik abbahagyták. Már a fiúk is látták, hogy miként viselkedett az első szabadon választott parlament képviselőinek egy része a képviselőként bekerült ötvenhatosokkal, börtönviseltekkel, mint például Dénes Jánossal, Vörös Vincével, Kovács Bélával és Kéri Kálmánnal. Furcsa szerzeteknek tartották őket. Kicsit idegenül mozogtak az Ország Házában. Csak megrökönyödve néztek, amikor egy öltönyös férfi fehér zokniban, fekete cipővel váratlanul odalépett a Parlamentbe látogató II. Erzsébet angol királynőhöz, és átadott neki egy ajándékot. Ő volt Dénes János, a Kőbányai Gyógyszergyár munkástanácsának elnöke. Ő volt, aki a lakiteleki sátorban elsőként mondta ki: „Kádárnak mennie kell!” És ő volt az is, aki arra a kérdésre, hogy rendszerváltónak érzi-e magát, így válaszolt: „Kisemmizettnek tartom és érzem magam!”

Erről van szó. Golyóálló, Veress Bulcsú, Pongrátz Gergely és az örök vadászmezőkre elment többiek mind-mind így érezték, ami körülöttük úgymond változásként történt. Keresték az elmúlt évtizedekben az ötvenhatos eszmeiség megvalósulását: az ország függetlenségét, a szabadságot, a demokráciát, az összetartozást, a felemelkedést, a szolidaritást, történelmünk nem meghamisított, hanem valósághű elemzését… Hol megtalálták, hol nem. Mindenesetre golyóállónak, kitartónak, harcedzettnek kell lenni, hogy mindezek az álmok megvalósuljanak. Az álom mindannyiunké. Olyan örökség, olyan történelmi jogfolytonosság – s itt az 1956-os forradalomra és szabadságharcra gondolok –, amelynek eszmeiségét mindannyian a magunkénak vallhatjuk – pártállásra való tekintet nélkül. A golyóállóság, a haza szeretete, maga a küzdés, az ügy megvédése örökölhető. S ez az örökség mindig az új és újabb generációké. Ne engedjük, hogy kiénekeljék a szájukból.

Stefka István - magyarhirlap.hu