Hajdan a gabonát termelő és állatokat is hizlaló gazda inkább bőrben adta el a termést, állatokat hizlalt és értékesített.

A „modern” piacgazdaság nem erről szól. A termelőtől a fogyasztóig vezető út a kereskedelem, a finanszírozás – s legkevésbé sem a termelő és fogyasztó – érdekeivel van kikövezve. A földművelőnek nálunk ma többnyire nincsenek állatai, ezért ha akarna sem használhatna szerves trágyát, helyette műtrágyát vesz, amit a kereskedőnél kap, de a vásárlást finanszírozni kell, mert csak hónapok múlva, az új termés értékesítésekor térül meg az ára. Az állattartónak meg nincs földje, ahol gabonát termelhetne. Ő manapság már nem gabonát (árpát, búzát, kukoricát) vásárol, hanem tápokat. Tehát újabb két kereskedő és kétszeres finanszírozás a képben…

A tápkeverő gabonát és adalékokat vásárol, de a készletet finanszíroztatnia kell, mert csak kész tápot adhat el a tápkereskedőnek. Tehát sok-sok finanszírozás és kereskedelmi árrés, sok költséghalmozás érhető itt tetten. Nem véletlen, hogy az állathizlalók „nem versenyképesek”, s így vészesen zsugorodik a hazai állatállomány. A „modern piaci” költséghalmozás a piacosodás jegyében azzal kezdődött, hogy hazánkra a terménypiacokon is rászabadították a tőzsdei kereskedést. Tőzsdén kereskedni manapság már nem szükségszerűen konkrét fizikai valóságban is létező árukészletekkel lehet, hiszen a tőzsdei forgalom sokszorosa a ténylegesen le is szállított gabonának. A tőzsdén javarészt csak spekulálnak. Különösen most várható ez, hogy a szárazság és a növekvő energetikai felhasználás miatt tartós gabonaszűke várható világszerte.

A gabonapiac nálunk a következőképpen működik. A gabonát a termelő megtermeli. A rendszerváltás utáni, „okos” állami intézkedések miatt a termelőnek már nincs raktározási lehetősége, és egyébként ugyanezen okból pénze sem, hogy a következő termést előkészítse. Azt azonnal el kell adnia mindenáron. Természetesen mivel a betakarításkor az eladások dömpingben mennek, az eladási árak nyomottak. Az áremelkedés a betakarítás és a raktározás után rendre bejön. Az állattenyésztő viszont már a „piacról” vásárol, de közben a gabona a készletező kereskedő, a tápkeverő és a tápkereskedő miatt a maga „piaci” finanszírozási költségeivel és árréseivel meg van már toldva. Ezért vagyunk ott, ahol vagyunk, versenyképtelenek az állattartók, csődközelben a húsfeldolgozók, és a növekvő árak miatt csökken a húsfogyasztás. Az idén a szokásosnál is cudarabb lesz a helyzet. A tőzsde vigasztalanul megy felfelé, tehát minden további feldolgozási szint költségei emelkednek. Drágább lesz a táp, az élő sertés önköltsége, és a sor végén pedig ott áll a csodálkozó fogyasztó. Aki nem tudja megfizetni a várhatóan 2000-2200 forintos sertéshúsárakat. Csak a tenyésztőnek maszkírozott élősertés-importőrök maradnak „versenyképesek”, ha továbbra is ügyesen lenyelik az áfát. Látható, hogy a gabonatőzsde nélkül a baj kisebb lenne. A raktárra vett gabona áremelését nem lehetne a tőzsdén spekulatív áremelkedésre fogni, az árakat a hazai kereslet-kínálat szabályozná.

A kívánatos út azonban ma járhatatlan. A hazai állatállomány takarmányozásához pedig a legrosszabb körülmények esetén (nagyon gyászos kukoricatermés) is lenne elegendő gabona. Tőzsde nélkül azonban kimaradna „a nemzetközi piac által indokolt” áremelkedés, amelynek a hasznát amúgy is a tőzsdei forgalmazó cégek – többnyire külföldiek – viszik el az élőállat-importőrökhöz hasonlóan. Elmaradna a spekulatív áremelkedés tovagyűrűző hatása is. Mindenki jól járna: a gabonatermelő, a tápkeverő, a tenyésztő, a húsfeldolgozó és a fogyasztó egyaránt. Ma ezek veszítenek, de a gabonatőzsdések és az élőállat-importőrök nyernek. Gabonatőzsde nélkül viszont ők lennének ránk utalva, és nem fordítva.