„Csak nem várta, Watsonom, a Blöff és Spíler rendezőjétől, hogy komótos kamaradrámát rendez a mi valóban fordulatos kalandjainkból?"

– Meg kell mondanom Önnek, kedves Watson doktorom, hogy igen nagy örömet okozott nekem ezen színes és izgalmas mozgóképalkotás megtekintése – mondta Holmes, miután kilépett a moziból.
– Nem osztom a lelkesedését, drága Holmes – válaszolta Watson.
– Megtudhatnám fanyalgása okát, barátom? – így Holmes.
– Túl színes volt, tele képtelen látványelemekkel, ráadásul egyáltalán nem tüntetett fel minket jó színben – dohogta Watson. – Nem két angol gentlemant láttunk a vásznon, hanem két komédiást, majdhogynem ripacsot, akik folyton vaskos tréfákat sütnek el egymás kárára, és inkább tűnnek valamiféle akciókkal dús műremek hőseinek, mint az ész és a szellem embereinek, melyeknek óhajtanám tudni magunkat.
– Oh, az én drága jó, könnyen ítélkező, indulatos Watsonom! – kacagott fel gunyorosan Holmes. – Jó doktor, az Ön figyelmét ismét elkerülték fontos részletek.
– Ne csigázzon, ossza meg velem sokadjára is azon okokat, amelyeket szellemi renyheségem bizonyítékainak tudhatunk be – felelte Watson sértődötten.
– Ahogy parancsolja – mondta Holmes. – Mit mondanak Önnek a következő kifejezések: intertextualitás, idézéstechnika, kulturális újrahasznosítás és élősködés, kifordítás, paródia?
– Azt, kedves Holmes, hogy Ön a legbarátibb tanácsaim ellenére sem bírta ki, és beleolvasott azokba a kártékony irodalomelméleti szakmunkákba, amelyeknek forgatása nem több holmi haszontalan passziónál, s mint ilyet, inkább ajánlanám ezen elfoglaltságot unatkozó szépasszonyoknak, mintsem komoly férfiembereknek.

– Posztmodern, Watson, posztmodern! – kiáltott fel Holmes.
– Ezt könnyen rá lehet fogni bármire – replikázta Watson –, minden szellemi szemfényvesztés mentsége ez!
– Igaza van – vágta rá Holmes –, de ne feledje, a mi történeteink, amelyeknek Ön volt a hű krónikása, a maguk korában ugyanúgy kalandos históriák voltak, amelyek fő célja a szórakoztatás volt, és nem az elmék pallérozása.
– Akkor miért foglalkoznak állandóan komoly tudósemberek – és ez egyszer az irodalmárokat is ide sorolnám – azzal, hogy kalandjaink a modern és pozitivista eszmények lenyomatai, vagy éppen a brit birodalmi dölyf és a birodalmi fóbiák mintapéldái, s hogy az Ön módszere a freudi pszichoanalízissel rokon?
– Biztos jó okuk van rá – felelte Holmes. Példának okáért a megélhetés. De épp az Ön iménti szavai cáfolják, hogy hitvány fércmunka lenne eme cinematográfiai alkotmány, ugyanis amellett, hogy kacagtató és látványos műremek, látszik, hogy alkotói alaposan beleásták magukat a holmesi szakirodalomba. Megjelenik a filmben például a trópusi mérgek toposza, ami a már említett birodalmi fóbia szép példája alkotónk, Sir Conan Doyle munkáiban, aztán ott van kapcsolatunk összetettsége, és ugyancsak hiteles, ahogy engem, a pozitív XIX. század emberét végül arcon csap a felismerés: jön a minden kifinomultságot nélkülöző XX. század a tömegfegyvereivel és az olyan elvtelen kufárokkal, mint ellenfelem, Moriarty professzor, akik milliókat küldenek a halálba az extraprofitért.
– Jól van, belátom, nem olyan hitvány produktum ez, mint ahogy először gondoltam, de azért sok túlzás van a filmben, mindenféle technikai kütyük, nem is beszélve arról, hogy az ember szemét igencsak próbára teszik ezek a merész vágások. Holmes, Ön egy pillanatra sem fáradt bele a képtelen tempójú akciók bámulásába?
– Csöppet sem! – rikkantotta Holmes. – Csak nem várta, Watsonom, a Blöff és Spíler rendezőjétől, hogy komótos kamaradrámát rendez a mi valóban fordulatos kalandjainkból? Ritka tehetség ez a mi honfitársunk, nincs párja Európában, sőt megkockáztatom, széles e világon, ha a meghökkentő és szórakoztató akciójelenetek művészi igényű megkonstruálásáról van szó. És valljuk be, Watson, a világ nem lett nemesebb hely a kalandjaink óta eltelt időben sem, így hát kijár a jónépeknek a kacagás és a mívesen megalkotott akciók sorával gazdagított okos történet, amelyet magas kvalitású színészmesterek vezetnek elő.
– Meggyőzött, barátom, de szavamra, kezd hideg lenni, szaporázzuk meg a lépteinket a Baker Street felé...

Három ok, amiért megéri beülni a filmre:

1. Színészek
Már az első részben kiderült, hogy kiváló ötlet Robert Downey Jr. és Jude Law összeeresztése. A páros most még inkább lubickol a szerepekben, talán mert már nem nehezedik rájuk a nyomás, hogy vajon képesek-e élettel megtölteni az agyonjátszott irodalmi hősöket. Persze a remekül megírt párbeszédek is megkönnyítik a dolgukat.

2. Történet, mondanivaló
Most nem a misztika homályából bontakozik ki a sztori, mégis sötétebb és nyomasztóbb a végeredmény. Holmes és Watson a legsötétebb erővel találja szembe magát, ami létezik: a mohósággal, amely sosem látott háborúba kívánja taszítani a nyugati civilizációt. A filmben még nem sikerül győznie a milliókat földi pokolba küldő hadiiparnak, de Holmesnak is rá kell ébrednie: ez csak idő kérdése. A történet kicsit nehézkesen indul ugyan, de utána fordulatos és feszes sztori pereg a szemünk előtt, és nem hiányzik a detektívregényekben kötelező téves nyom sem.

3. Látvány
Nem csak az elvárható szintet hozza a film, ami a vizuális effekteket illeti, kifejezetten fifikás képi megoldásokkal is kényeztet. A korai tömegpusztító fegyverek küzdelme Holmesékkal például egyenesen lenyűgöző.

(Sherlock Holmes 2. – Árnyjáték – színes, magyarul beszélő, amerikai akciófilm, 129 perc, 2011. Rendező: Guy Ritchie. Forgalmazó: InterCom)

 mno.hu - Szathmáry István Pál