Mindenekelőtt világos, hogy ha odavonulunk egy nekünk nem tetsző szoborhoz, és kalapáccsal ráverünk, esetleg bekenjük fekáliával, attól az a szobor még állni fog. Forradalom vagy anarchia idején valóban előfordul, hogy a néptömegek szobrokat döntenek le. Csakhogy az a fránya kettős mérce itt is működik: Szaddám Huszein szobrának ledöntésekor Irak fele tapsolt, a másik fele zokogott. Mária Terézia pozsonyi szobrát 1921-ben rombolták le elvakult szlovákok: ők nyilván körtáncot jártak, míg az ősi királyváros német és magyar lakói gyászoltak. És halkan mondom, hogy amikor Sztálin szobrát 1956-ban népítélettel ledöntötték, bizony, akadtak ebben az országban, akik kisajtoltak egy-két könnyet a szemük sarkából. Hogy aztán két héttel később pufajkában jöjjenek vissza…

Magyarországon ma az a fő gond, hogy a politikai baloldal szobra ott áll a Parlament mellett, a jobboldalé nem. Az is gond, hogy ha Károlyi szobra máról holnapra eltűnne a helyéről, mi magunk kovácsolnánk egységbe a tavasszal elpáholt baloldalt. És halkan jegyzem meg, hogy bár Károlyit az ezeréves magyar történelem leghitványabb politikusának tartom, maga a szobor jelenléte vagy hiánya egyszerűen nem éri meg, hogy felsegítsük a porból az antifasisztákat és a partizánokat.

Ha a magyar nemzeti oldal önerőből, közadakozásból képtelen felállítani a maga szobrait, nincs joga a bírálatra. Károlyi Mihály mellett kiváló férfiúk egész sora működött a huszadik század első felében: Tisza István, Klebelsberg Kunó, Horthy Miklós és mások. De maradjunk csak Bethlen István grófnál, a huszadik század talán legrokonszenvesebb magyar alakjánál, aki a semmiből állította talpra az országot. Élete, működése, halála örök példa és figyelmeztetés az egész nemzet számára.

Alakítsunk civil mozgalmat, adjuk össze a pénzt, és állítsuk fel Bethlen István szobrát a Parlament közelében! Ne a Jászai Mari tér, hanem a Kossuth téri metróállomás felőli oldalán. Hagyjuk meg a jogát mindenkinek, hogy három tucat barátjával kedvenc szobrához zarándokoljon, de ne engedjük, hogy a huszadik századi magyar sorsot Károlyi Mihály testesítse meg arra járó magyarok és külföldiek százezreinek. El kell fogadnunk, mert ez egy ilyen ország, hogy egyszer balról, máskor pedig majd jobbról koszorúzzuk meg az Országházat, de nem baj, ez még mindig becsületesebb eljárás, mint egymás szobrait megbecsteleníteni.

Különben Károlyit hagyjuk is. Bethlen Istvánnak önmaga jogán kell szobrot állítani a magyar fővárosban. Az ilyenkor szokásos engedélyezési eljárást Demszkyék már nem torpedózhatják meg, adminisztratív akadálya aligha lehet a tervnek.

Egyúttal, mint kezdeményező, bejelentem, hogy ötvenezer forinttal járulok hozzá a szobor költségeihez. Ha csak néhány ezren adakozunk, a szobor hamarosan elkészül, és az Országház mellett hirdeti majd a magyar nemzet Kárpát-medencei jelenlétét, történelmi hivatását.

A Magyar Hírlap kíváncsian várja, hogy a magyar hazafiak tettekkel, anyagi áldozattal is hozzájárulnak-e a Bethlen-szobor felállításához, vagy örök időkig a Károlyi-szoborról vitatkozunk, terveket halmozunk, acsargunk, de semmit sem építünk, alkotunk. Ne arról nyissunk vitát, hogy kit kellene még megörökíteni a Kossuth téren, hanem állítsuk fel Bethlen István szobrát, mert ő feltétlenül megérdemli.

Művészek, közéleti emberek, civilszervezetek, egyesületek felelőssége, hogy a tervből valóság lesz-e. Ha az akarat elégségesnek látszik, ha valóban hiteles, elkötelezett, az ügyhöz méltó emberek alapítványt hoznak létre, és gőzerővel nekilátnak a szervezésnek, Bethlen Istvánnak a ciklus végére köztéri szobra lesz az Országház tőszomszédságában.