És még a Népszava tegnapi címlapjáról lehet tudni, hogy megnyertünk mindent. Ugyanis a Népszava tegnapi címlapja ezzel a mondattal jelent meg: „Tarolt a Fidesz, többsége lett minden megyében, de feljövőben az MSZP is.”

Tényleg a remény hal meg utoljára…
Három Csongrád megyei város – Szeged, Szentes és Makó – maradt az MSZP-nek. Minden más: vicc. A legnagyobb vicc: Dombóvár. Dombóvár volt szocialista polgármestere rágalmazást követett el, majd vesztegetni akart. A vesztegetési kísérletről videó készült. Tavasszal le is kellett mondania polgármesteri tisztségéről. A büntetőügyében hozandó ítéletet úgy odázta el, hogy ügyvédei orvosi igazolást adtak be, miszerint Szabó Loránd súlyos beteg, képtelen megjelenni a tárgyaláson. Másnap Szabó Lorándot felvették, amint bútorokat cipel egy költözködésen. Nos, ezt a kifogástalan úriembert most ismét megválasztotta Dombóvár derék lakossága polgármesternek. Az MSZP-nek tényleg van miben reménykednie…

De a dombóvári sívó homokon, s a csongrádi érthetetlenségeken túl már nincsen reményük. S az ő siralmas, meddő kis reménységük a mi hatalmas, égig érő felelősségünk. Most már nincsen semmi más, csak a felelősség. Egy kivéreztetett, sokszorosan megalázott, megnyomorított ország a Fidesz–KDNP-szövetségbe vetette minden bizalmát.

Hívhatjuk ezt bárminek, még Nemzeti együttműködés rendszerének is – csupa eufemizmus az. Az igazság – mint mindig – sokkal egyszerűbb, sokkal ridegebb, sokkal kegyetlenebb. Az igazság mindössze annyi, hogy nekünk kell megmentenünk ezt az országot. Anyagi értelemben is, s ami ennél sokkal-sokkal fontosabb és nehezebb: nekünk kell megmentenünk az ország lelkét. Valahogy úgy, ahogy Klebersberg Kunó megmentette Trianon után. S nincsen ebben semmi költői túlzás. Ebben csak a felismert „muszáj” rémülete és elszánása van.

Sokat kampányoltam. Jártam a szatmári sík falvaiban is. Ahol még van iskola a szatmári sík falvaiban, a folyosókon lógnak a tablóképek. Az 1978-ban, ’80-ban, ’85-ben végzett nyolcadik osztályok létszáma 25-28-30 fő. Egy-két, legfeljebb három cigány gyerek. A tavaly végzett nyolcadik osztály 14 fővel ballagott el. Tizennégy közt egy árva nem cigány fiú…

Ott lóg az elmúlt negyven évünk falvaink iskoláinak folyosóján.

Mi most ezzel nézünk szemközt. Ehhez képest a nyakunkba szakadt adósság semmi sem. S ezzel kell tisztában lennie minden egyes polgármesternek, minden egyes képviselőnek, aki most Fidesz-logó alatt mandátumot nyert. Hogy ez a nép vetette belé legutolsó reménységét.
Ez a nép…

„Belül is pöttyös állatok, / ütődött, kékes öregek / guggolnak, mordulnak nagyot, / csupán hogy ne merengjenek. //
Mert sok a révülni való, / ha már az ember nem kapál. / Szép, puha gond a pipaszó, / tört ujjak közt pamutfonál. //
S mit ér a vén? A kanalat / elejti, csöppent, etetik / s ha ő etet, a malacok / habos vödröstül fellökik.”

Ez a nép…
S kezdhetjük elölről az egészet. Onnan, ahol nyolc éve abbahagytuk. Vagy ahol húsz éve elkezdtük. Talán még nem fogtuk fel, mit is jelent ez. Mire is vállalkoztunk. S hogy mi múlik most mirajtunk.
Aki még nem fogta fel, gondolkodjon el rajta, nagyon hamar.

Hibázni lehet. Hiszen minden hiba megbocsátható. S ez akkor is igaz, ha van minekünk egy szörnyeteg közhelyünk, amelyet a bűnösök idézgetnek előszeretettel, önmaguk iránti nagyvonalúsággal. A mondat így szól: „Több, mint bűn: ez hiba.” Antoine de Boulay gróf mondta ezt Louis Antoine de Bourbon-Condé herceg kivégzésekor, utóbb pedig magának Talleyrandnak tulajdonították a nagy karriert befutó bonmot-t, amely azóta szolgál felmentésül, s amely tagadja a keresztény etikát.

De nekünk mostantól tudnunk kell, hogy ez hazugság. Nekünk tudnunk kell, hogy hibázni lehet, de bűnt elkövetni nem lehet többé. Minden bűn, amit mi elkövetünk, a maradék hitet és reményt öli.
És nincsen már sok. Sok már csak tennivalóból van. Itt az idő. Soha ennyire nem volt még itt, barátaim…