Elmenekült. Vagy nem is volt soha, csak képzeltük, hittük, akartuk, belehazudtuk világunkat az árvaházba.

Lehet.

De akár így, akár úgy, most rádöbbentünk, hogy árvák vagyunk.

Egy csipet varjúkárogást még hozzáad a tél a tájhoz, megfújja, s kész is az árvák világa. Új világa. Ismerős.

Mintha még minden a régi lenne, de már semmi sem az.

Idegenek mozognak a hidegben. Nem láttuk őket sohasem. A gyerekeink is köztük vannak. Nem értjük nyelvüket, nem értjük lelküket, nem értjük a szemüket. A Neander-völgyiek nézhették így a cro-magnoniakat kissé jobban előreugró homlokereszeik alól. Nézték, ahogy jöttek az aurignaciak, a gravetti meg a magdaléna kultúra emberei, a jobb fegyvereikkel és kevésbé előreugró homlokereszeikkel, és elvettek mindent.

Így állunk, árván, előreugró homlokeresszel.

Abban őrizgetjük az emlékeket, és a felesleges lomokat.

Ott van a reneszánsz is, a romantika is. Petrarca és Dante. Ott van néhány sor messzi-messzi időkből, arról, hogy:

„Nel mezzo del cammin di nostra vita / mi ritrovai per una selva oscura, / ché la diritta via era smarrita.”.

És ott őrizgetjük Babitsunk fordítását minderről:

„Az emberélet útjának felén / egy nagy sötétlő erdőbe jutottam, / mivel az igaz útat nem lelém. / Ó, szörnyü elbeszélni mi van ottan, / s milyen e sűrü, kúsza, vad vadon: / már rágondolva reszketek legottan.”

És ennek sincsen már semmi értelme, mert nincsen kinek továbbadni, nincsen, aki még elmerengene ilyesmin. Csak a „sűrü, kúsza, vad vadon” maradt. És előreugró homlokereszünk mögött takargatjuk szégyenlősen a romantikát is, elhagyott várromjainkat, ködbe vesző kelták legendáit, a spessarti erdő kísérteties suhogását, Mespelbrunn kastélyát, Hauff és Grimm meséit, amelyeken mi még elborzadtunk és elrepültünk minden gyermekkori estén, s amelyeken már nem borzad el senki sem.

Ott van előreugró homlokereszünkben egy röntgenkép, mert mi vagyunk a legutolsók, akik még átlátnak madame Chauchat testén.

Az egész Varázshegy elfér még mibennünk, a furcsa, felesleges fejünkben. Az árvák feje mindig ilyen.

Verssorok, töredékek szövevénye, öröknek hitt mulandóságok bozótja, csupa kacat, mi egy egész világ volt egykoron.

„Most tél van és csend és hó és halál, / A föld megőszült; / Nem hajszálanként, mint a boldog ember, / Egyszerre őszült az meg, mint az isten, / Ki megteremtvén a világot, embert, / A félig istent, félig állatot, / Elborzadott a zordon mű felett / És bánatában ősz lett és öreg.”

Mi még értjük ezt, s mindazt, mi mögötte van. A csodát, hogy ezt is túl lehet élni. A csodát, hogy van Haza a magasban:

„Így maradok meg hírvivőnek / őrzeni kincses temetőket. / Homlokon lőhetnek, ha tetszik, / mi ott fészkel, égbemenekszik.”

És most homlokon is lőnek, igen, mert ez tetszik nekik. De van rosszabb is. Hogy egyszerűen elfelejtenek. Hogy a homlokunk mögött rejtezkedő, didergő világ egyszerűen érvényét veszíti. Így vagyunk már árvák. Elhagyott világunk árvái. Micsoda kor ez? Ugyan… Minek is ebbe belemenni… Olyan, amilyen. Törpe kor. Volt már ilyen. De több már nem lesz. Ez a legutolsó törpe kor, ez már nem éli túl. Elballag majd mivelünk. Mivelünk, árvákkal. Kiket elhagyott a világuk.

Így születik meg még egyszer Jézus. A legnagyobb árva. Eltűnő világunk árvája, Messiása. Még örülünk, ahogyan tudunk. De igazából egy hang hallatszik egyre erősebben a végső jövőből, s e hang lassan elnyom minden egyéb hangot…

„(…)méltó átkot itt úgysem mondhatna más, – / a rettentő szavak tudósa, Ésaiás.”

Ez hallatszik, nem az egykorvolt okkal és értelemmel. Csak Ésaiás igazával.

„Országtok pusztaság, városaitokat tűz perzselé föl, földeteket szemetek láttára idegenek emésztik, és pusztaság az, mint a hol idegenek dúltak;”

Így leszünk árvák. Vagy már lettünk. Hallod, Jézus?

Bayer Zsolt - ]]>www.magyarhirlap.hu]]>