„A tenger innenső partja – Indulás”

Tizennyolc évesek voltunk. Egy jó nevű budai gimnázium diákjai, „szilágyisok”, a „szabad mellű örömök” megszállottjai, akik kicsit sem éreztük az Élet csörtetését. Viszont volt egy tanárnőnk, akit kedveltünk. Pazonyiné volt a neve, nem emlékszem többre, talán Pazonyi Tamásné, és a legelképesztőbb tantárgyat tanította, a világnézetünk alapjait. A világnézetünk alapjai volt a marxizmus–leninizmus középiskolás fokra butított változata, az ifjúgárdisták és a KISZ-führerek kedvence, „a vallás az ember nembeli lényegének fantasztikus megvalósulása, ha a nembeli lényegnek nincs igazi valósága”, és mindenféle ehhez hasonló.

Ebbe a szörnyűségbe csempészett Pazonyiné izgalmat minekünk. Olyannyira, hogy egy idő után feljárhattunk hozzá a lakására, talán a Csalogány utcába, ahol áthatolhatatlan cigarettafüstben szívtuk magunkba Pazonyiné kevésbé párttitkárszerű, ellenben kifejezetten értelmes szavait.

Jorge Semprún és Jean-Paul Sartre – ez volt a téma. S hogy „a véletlen az a szükségszerűség, amelynek feltétlenül be kell következnie”. És a Nagy utazás, természetesen. „Aminek legnagyobb súlya van az életedben: az néhány ember, akit ismertél.” Zakatoltunk Semprún vonatán Buchenwaldba (van utazás, amit nem lehet elég korán kezdeni), és úgy gondoltuk kicsike, ártatlan, megerőszakolható értelmünkkel, hogy végre történik velünk valami.

No és persze Sartre, ó, hát nélküle nem kelhetett fel a nap sem. Sartre és az Egy vezér gyermekkora, és rágyújtottunk egy újabb Symphoniára, egrire, mert nekünk is kellettek rigolyák, és elringatott bennünket néhány mondat. Mondatok, amelyek túl voltak a világnézetünk alapjain és a Havanna-lakótelep lassan ölő valóságán, bár azt csak hírből ismertük, mi a Horváth-kertben voltunk otthon és a Várban és a Csalogány utcában, ahol áthatolhatatlan cigarettafüstben zakatolt a felismerés, miszerint: „Nem vagyok vezér, nem is akarok az lenni. Parancsolni, engedelmeskedni – a kettő összetartozik.” Istenem, mennyire értettük ezt akkor, mennyire messzire néztünk, mennyire tudtuk, hogy „létezni annyi, mint itt lenni, egyszerűen csak annyi; a létezők megjelennek, lehetővé teszik, hogy találkozzunk velük, de levezetni sohasem lehet őket”.

Igen, minden adott volt, hogy onnan, a Csalogány utcai cigarettafüstből egyenesen befussunk Semprún vonatán és Sartre undorán a Rajk-butikba, és ott is maradjunk örökre. Erre voltunk determinálva, ugyanis Németh Lászlóról nem mondtak semmit nekünk, és Szabó Dezsőről sem, Sinka István Fekete bojtárjától is kivont világnézettel óvtak minket, de Comte de Lautréamont Maldoror énekei című könyve a kezünkbe kerülhetett:
„Amott, virágos liget pázsit-ölén könnyáztatta arccal mélyen alszik a hermafrodita. A hold korongja kivált a felhők tömegéből, sápadt sugarai simogatják e kedves ifjú arcot, mely félig éles metszésű férfiarc, félig egy nem-földi szűz bájos arca.”

Vacogtunk ettől, de úgy hittük, ebben lapul az eleven művészet. No és persze ebben:

„Azt láttam egész életemben, hogy az emberek, ezek a keskeny vállúak, folyton ostobaságokat cselekednek, lezüllesztik felebarátaikat, és ahogy csak bírják, megrontják a lelkeket. Tetteik célját így nevezik: dicsőség. A mutatványaik láttán én is nevetni akartam, mint a többiek; idétlen utánzat lett belőle! Fogtam egy éles pengéjű kést, és az ajkak találkozásánál behasítottam húsomat. Egy percre azt hittem, hogy elértem célomat. Megnéztem a tükörben önkezemmel megsebzett számat. Micsoda tévedés! A két sebből patakzó vér miatt egyébként se tudtam megállapítani, hogy ez itt valóban az emberek nevetése-e. De rövid összehasonlítás után jól láttam, hogy az én nevetésem nem olyan, mint másoké, vagyis hogy nem nevetek.”

Mennyire különlegesnek és kiválasztottnak éreztük magunkat ettől is, és micsoda önfeladással kuporodtunk a beteg, a torz különlegesnek hitt bűvkörébe:

„Növeszd a körmöd két héten át! Ó, milyen gyönyörűség ágyából vadul kirántani a még puha ajkú gyermeket, milyen gyönyörűség tágra nyílt szemmel azt színlelni, hogy most kedvesen a homlokára teszed a kezedet, és hátrasimítod szép haját! Hirtelen, amikor a legkevésbé várja, vájd hosszú körmeidet puha mellkasába, de meg ne haljon, mert ha meghal, később nem élvezheted szenvedéseit. Aztán sebeit nyalogatva iszod a vért, és ez idő alatt, egy örökkévalóságig, a gyermek sír. Semmi sem olyan jó, mint ez a még meleg vér, amelyet a fent említett módon csapolsz, hacsak nem a gyermek só-keserű könnyei.”

Az önmagáért való és felesleges iszony tengerének partján álltunk, és minden adott volt ahhoz, hogy soha ne érjük el a túlpartot, ahol Uz Bence várt reánk.

Igen, de hogy is mondta Semprún? „Aminek legnagyobb súlya van az életedben: az néhány ember, akit ismertél.”

Egy másik ember, egy másik tanár végül megmentett minket. Czine Mihály lánya, Czine Erzsébet. Ő, a negyvenkilós nő vitt át végül bennünket a túlsó partra, mint az óriás Kukorica Jancsit az Óperenciás-tengeren. S ott Nagy László üzent nekünk, valami emberi világot, valami kikezdhetetlenül magyar valóságot és lelket, valamit Iszkáz végtelenségéből és a lovak gyönyörűségéből. Ott várt a túlparton Illyés Koszorúja is, és igen, mondom, az Uz Bence, nagyanyám halinakötéses, ronggyá olvasott példánya, és Sütő András adventje a Hargitán, no és a Csíksomlyói passió Kerényi Imre rendezésében, talán hússzor is megnéztem a Várszínházban, Funtek Fricivel, Ferenczi Csongorral, Hámori Ildikóval, Kubik Annával.

Harangoznak vecsernyére, / Gyere pajtás az erdőre, / Az új útnak tetejére, / Az új útnak tetejére.
Ezt énekelte a Jézust játszó Ivánka Csaba a keresztfán, és akkor bennem estéről estére felragyogott valami.
Megy az ördög pokol felé, / leng a töke ezerfelé…
Ezt kántálták Funtekék, és én még nem tudtam, hogy a pokolban ott vannak Sartre-ék.

De Tamási Áront megtanultam egy életre:
„Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” Ez állt a lehető legnagyobb ellentétben a világnézetünk alapjaival. A proletár internacionalizmus beteg hazugságával. Amelyet éppen Sartre-ék vittek tökélyre. Ezért is ülnek a pokolban. De ezt még nem tudtuk akkor sem.
(Folytatjuk)

Bayer Zsolt - ]]>www.magyaridok.hu]]>