A rák egyszerre gyilkos és öngyilkos forgatókönyvének egyik legdrámaibb mozzanata az összefüggés, hogy a halálos betegség tudatának iszonyata éppen akkor bénítja meg az ember lelki energiáit, amikor a legnagyobb szüksége volna a remény és a bizakodás pozitív érzelmi energiáira. Így aztán nemcsak azért „öngyilkos” ez a betegség, mert a rákos burjánzás azzal, hogy feléli a szervezet energiáit, mértéktelen „zabálásának” anyagcsere-végtermékeivel megterhelve azt, végül összeroppantja, és a szervezettel ő maga is elpusztul. Hanem azért is, mert a betegség tudatának szörnyű mentális terhe összeroppantja a lélek tartópilléreit is, így önmaga járul hozzá a saját pusztulásához.

A világot ma szintén egy olyan „globalóma” uralja, amely elszívja a világ erőforrásait, fölös végtermékei­vel végzetesen túlterheli, és ezzel a világot elpusztítva lényegében szintén öngyilkosságot követ el. Ennek a szemünk előtt és állandó közreműködésünkkel végbemenő öngyilkosságnak is van lelki, erkölcsi, szellemi dimenziója. Az emberiség és annak kisebb-nagyobb közösségei éppen akkor kezdenek öngyilkos „nyelvi háborút” önmaguk ellen, és verik szét ezzel a lelki talapzatukat, amikor a legnagyobb szükség lenne egymás megértésére, a megértő szeretet bölcs és türelmes befogadó gesztusaira. Bár már többször is írtam a „bevándorlás” fedőnevű jelenséghalmazról, de most újra, ezen keresztül szeretném szembesíteni magunkat újabb öngyilkossági kísérletünknek ezzel a drámai fejezetével.

A szembesülést azzal a közhellyel kell kezdenem, hogy a világ egyetlen végtelen történésfolyam, de hogy melyik történésből lesz hír, és ezeket a híreket milyen módon rendezi hierarchiába a „nem létező főkonstruktőr” (vagy inkább „fődestruktőr”), valamint, hogy milyen értelmező-hatalmilag megkomponált fogalomkészlettel írja le a történéseket, nos, ez az igazi, mindent meghatározó hatalom. Ráadásul egy olyan hatalom, amely – mivel „nincs”, és a saját létezését is tagadja, sőt büntetőjogilag szankcionálja ennek feltételezését is – nem ellenőrizhető, ezzel szemben viszont ő, akit erre (hisz nem létezik) senki fel nem hatalmazott, mégis mindent és mindenkit ellenőrizhet, megítélhet és elítélhet.

Ennek a „nem létező” erőnek a planetáris főhatalmát és diktatúráját valamilyen rejtélyes okból demokrá­ciának, vagyis „népuralomnak” szokták hívni. Túl azon az apróságon, hogy, ha valakinek, hát a „népnek” aztán soha nem volt, van és lesz uralma (ennek egyébként már a feltételezése is ellentmondás), a történet éppen arról szól, hogy a népet miként használják fel önmaga elpusztítására.

Ez a világparazitaként működő globalóma, úgy látszik, egy kifejezetten lusta élősködő, mert azt is elvárja, hogy a nép kifossza saját magát, az így nyert energiát egyenesen az ő szájába vezesse, majd amikor erre már nem képes, lehetőleg könnyen, gyorsan és olcsón önmagát is felszámolja. Kétségtelen, hogy nagyon energiatakarékos megoldás ez, és nyilván megvan a világparazita sok ezeréves ősmintázata is mindehhez. A bevándorlás fedőnevű jelenséghalmaz valóságalapja persze létezik, és állandóan növekvő, végzetes fenyegetésként eddig is jelen volt, de világméretű hisztéria csak azért és úgy lehetett belőle, ahogyan és amiért ez a pusztító világerő akarta. És éppen azért akarta, hogy mint a rák tudatának pánikja, hisztériája esetében, az iszonyú szorongás itt is feleméssze a maradék lelki energiáit is az emberiségnek.

A „projekt” jól halad, a globális látványtechnikai gépezet ontja a sokkoló és professzionálisan megrendezett „képeket”, így ugyanazon a „csövön” egyszerre „nyomatja” a rettegést, másrészt a hamis megnyugtatás illúzióját. Az eszelős verbális polgárháború, ami az ügy kapcsán Európa-szerte és Magyarországon is kibontakozott, arra utal, hogy a „fődestruktőr”, mint mindig, most is profi munkát végzett. Esély sincs már arra, hogy higgadt, nyugodt, őszinte beszédteret kialakítva szembesüljünk a kihívás valóságos természetével, és az arra adott közös válasz együttműködési tereiben próbáljunk átgondoltan és összehangoltan cselekedni. Pedig a lényeg viszonylag egyszerű.

A Nyugat az elmúlt évszázadokban brutális csúcsragadozóként kíméletlenül letarolta a világot, és most a saját, mindent véres péppé daráló „műve”, és annak minden végzetes következménye készül ráomlani a mostani bevándorlók képében. Mert akkor, 1500 és 1950 között, a nyugati ember volt „bevándorló”, de ennek a „projektnek” a konstruktőre és finanszírozója akkor is ez a megnevezhetetlen világerő volt. A Nyugat népe és főként szakrális elitjei leginkább csak azzal vádolhatók, hogy hagyták és hagyják, hogy őket silány eszközként használva ez a bizonyos főkonstruktőr roncsolja szét a világot, majd ennek a pusztító következményeit elegánsan rájuk hárítsa. A szétvert világ menekültáradata ennek a világparazitának az anyagcsere-végterméke. Az „arab tavasz” nevű terrorakció-sorozatával ez a nem létező „birodalom” verte szét az Afganisztántól Szírián át Tunéziáig tartó „szűrőt”, ami eddig legalább fékezte ezt az áradatot, s most nemcsak, hogy nem fékez, de az ebben a zónában pusztító permanens polgárháború még jelentősen növeli is ezt az iszonyatot.

Amíg tehát a világ lokalitásai egyre hisztérikusabban a saját megmenekülésüket próbálják görcsösen elérni, vagyis „mindenki mindenki ellen” küzd, de nincs stratégia arra, hogy az egyes lokalitások megértsék a „birodalom” pusztító logikáját, és bátran szembe is szálljanak azzal, addig nemcsak, hogy nincs valós esély a túlélésre, de mi magunk siettetjük önfelszámolásunkat.

Bogár László - magyarhirlap.hu