A Kádár-rendszer mindhárommal élt (magától értetődő módon), és ennek során éppen a Tanácsköztársaság kanonizálásával, heroizálásával, valamint az ’56-os forradalom deheroizálásával és kriminalizálásával merült legmélyebbre a becstelenség, aljasság és hazugság mocsarában.

Az volt a tévképzetünk, hogy a rendszerváltást követően ez éppoly magától értetődő módon fog helyre billenni, s az addig hivatalos történelmi és irodalmi kánon, az emlékezetpolitikai és nyelvpolitikai erőtér meg fog változni.

Nem ez történt.

S ez egyszerűen érthetetlen.

Ameddig ez a munka nincs elvégezve, addig a társadalom kollektív tudatában, lelkében, mindezek mélyrétegeiben nem történik meg a rendszerváltás. Holott a rendszerváltás valódi értelme a felépítményen (demokratikus intézményrendszer kiépülése és működése stb. stb.) túl csak ebben találhatja meg igazi értelmét.

Rákosiék majd Kádárék piedesztálra emelték a Tanácsköztársaságot, annak minden hóhérát, gyilkosát, csatornatöltelék gazemberét (a franciák ugyanezt megtették a jakobinusokkal!), és ezzel párhuzamosan – hiszen így szükségszerű! – kiátkozták, kriminalizálták, embertelennek nyilvánították és láttatták a Horthy-rendszer egészét. Az egyenlet mindkét oldala szemenszedett hazugság és történelemhamisítás, még sincs semmi változás.

A Vérmezőn egykor integető Kun Béla kikerült ugyan a szoborparkba (micsoda vita kísérte ezt a kikerülést már a rendszerváltoztatás hajnalán!), de alapjaiban semmi sem változott.

Ma negyvenhat utca őrzi Korvin Ottó emlékét (és egy bezárt kórház).

Korvin (Klein) Ottó a Forradalmi Szocialisták nevű mozgalom egyik vezetője, később, a Tanácsköztársaság alatt a Belügyi Népbiztosságot vezeti. Ő és László Jenő utasítja a Forradalmi Törvényszéket, hogy hozzon halálos ítéleteket számos „polgári elem” ellen. A hírhedt Cserny-különítmény embereit osztják be Korvin alá a politikai nyomozó osztályon.

Korvin Ottó egy gyilkos. A patkánylázadás egyik vezetője, ikonikus alakja, véreskezű hóhéra. Ennek ellenére magától értetődő, hogy utcák tucatjai őrizzék becstelen emlékezetét.

Szabó Ervin nevét őrzi a főváros könyvtára.

Szabó (Schlesinger) Ervin már 1901-től a Fővárosi Könyvtár munkatársa, és semmi kétség, ő indította el a könyvtári hálózat kiépítését, és igyekezett a műveltséget elterjeszteni a legszegényebb néprétegek körében is. Ugyanakkor feltétlen híve volt a kommunista terrornak és a proletárforradalomnak. Szintén tagja volt a Forradalmi Szocialisták nevű csoportnak, s mint ilyen, egyik kitervelője a Tisza István elleni harmadik, sikertelen merényletnek.

Minimum kérdéses, hogy Szabó Ervin életútja elég feddhetetlen-e ahhoz, hogy egy könyvtár állítson neki emléket. De ez a kérdés még csak fel sem merült soha.

Sallai Imre nevét is utcák őrzik a mai Magyarországon.

Sallai Korvin Ottó „jobbkeze”, a Tanácsköztársaság alatt a Belügyi Népbiztosság Politikai Osztályát vezeti. Pusztán ebbéli stalluma bizonyítja, hogy egy gyilkossal van dolgunk. Moszkvába emigrál, ahonnét Kun Béla küldi vissza Magyarországra, hogy folytassa a kommunista mozgalom szervezését. Sallait tévesen, koholt vádak alapján végzik ki, mondván, részt vett a biatorbágyi merényletben. Mikor kivitték a bitó alá, Kun Bélát éltette. Koholt vádak alapján történt kivégzésén kívül mi indokolja vajon, hogy utcák őrizzék nevét és emlékét?

S mi indokolja a Galilei Kör tagjainak, a forradalmi szocialistáknak mai napig tartó kultuszát? A magyarországi baloldal miért ragaszkodik ezeknek az alakoknak „dicsőséges emlékezetéhez”, mi fűzi össze őket ezekkel a gyilkosokkal, valamint Duczynska Ilonával, Kelen Jolánnal, Kelen Józseffel, Komját Aladárral, Révai Józseffel, Sinkó Ervinnel, Demény Ottóval és Demény Pállal?

Vajon miért van utca elnevezve ma is Mosolygó Antalról, például Nyíregyházán?

Kínzó és megválaszolatlan kérdések ezek, de messze nem a leg­kínzóbbak!

Az igazán kínzó kérdés, hogy miképpen lehet elegendő a teljes kiátkozáshoz az „antiszemitizmus” vádja, még akkor is, ha nem csupán vád, és miért nem számít, ha valaki valódi gyilkos volt, amennyiben „baloldaliként”, kommunistaként vált gyilkossá?

Hogyan lehetséges, hogy a magyarországi baloldal a mai napig engesztelhetetlenül gyűlöli Herczeg Ferencet, Tormay Cécile-t, Nyirő Józsefet, Wass Albertet, Szabó Dezsőt, Prohászka Ottokárt, de még Mindszenty Józsefet is? Gyűlölik az emléküket, gyűlölik az életművüket, de Korvin Ottóval nincsen semmi bajuk. S valószínűleg Kun Bélával és Szamuelyvel sincs, csak ezt nem merik még hangosan kimondani, s ez lenne a rendszerváltoztatás sikere…

A legárulkodóbb momentum pedig Lukács György feltétlen tisztelete.

S ezek a kérdések merülnek fel újra és újra, és ezekkel a kérdésekkel nem tudunk, vagy nem akarunk mit kezdeni, inkább hagyjuk, hogy mérgezzék a lelkeket, és továbbra is belebetegedjünk a kibeszéletlenségbe. S mindennek legkézzelfoghatóbb példája a Hóman-szoborral kapcsolatos ügy. Hóman és Lukács párhuzamba állítása pedig választ ad sok mindenre. Ezzel folytatjuk.

(Folytatjuk)

Bayer Zsolt - ]]>www.magyarhirlap.hu]]>