Már­ciusban az amszterdami Nemzetközi Szakszervezeti Szövetség úgy döntött, hogy „felhívja az entente hatalmak kormányait, lépjenek közbe a magyar kormánynál, és bírják szakításra eddig követett belpolitikájával”. Kijelentették továbbá, ha felszólításuk eredménytelen marad, „Magyarországot teljes bojkott alá fogja. Értesítette ugyanekkor valamennyi ország munkásszervezetét, főleg a tengeri szállítómunkásokat, a vasút-, posta- és távíró-alkalmazottakat, hogy legyenek készek adott jelre – a nemzetközi iroda utasításait követve – minden olyan munkát beszüntetni, amely közvetlen vagy közvetett módon a jelenlegi magyar kormány érdekeit szolgálja.”

Mire ezek a bojkottfelhívások megszülettek, a Tanácsköztársaság – Tormay Cécile találó kifejezésével élve: a patkánylázadás – emigrációja már elvégezte munkáját. „A nyugati közvélemény csak az emigráció torzító tükrében látja a magyar eseményeket. Senki sem beszél az oroszországi terrorról, senki nem emlékszik már a magyarországi vörösterrorra, mindenki csak a fehérterrorról hall. Az emigráció sikere volt ez. Büszke is volt rá. Kunfi megelégedetten állapította meg évek múlva, hogy bár »a finn fehérterror vérengzőbb és kíméletlenebb, szörnyűbb volt, mint a Horthy-terror«, erről az utóbbiról mégis hasonlíthatatlanul többet hallott a világ, éppen az ő propagandájuk következtében.”

Végső céljuk természetesen nem pusztán az, hogy megbuktassák a törvényes magyar kormányt, hanem hogy visszatérjenek a hatalomba. „A visszatérésnek azonban útjában áll az otthoni polgári kormányzat. Arra, hogy ezt a kormányt a magyar közvélemény megnyerésével buktassák meg, nem is gondolhatnak. Hitelüket ugyanis otthon, azon nép körében, amely hónapokig szenvedte ballépéseik súlyát, s amelynek unokái még évtizedek múlva is érezni fogják azt, teljesen elveszítették. Ettől megértést soha többé nem remélhettek, csak a legnagyobb ellenállást várhatják. Maradt még egy menedékük: a külföldi államok közvéleménye, amely – szerencséjükre – rosszul vagy alig van informálva otthoni szereplésükről, s amelyet ennélfogva könnyű félrevezetni.”

A vörös emigráció gyűlölete, aljassága határtalan. Mindenkivel szövetkeznek Magyarország ellen. Elsősorban a kisantanttal. Beneshez rohangálnak, a szerbeknek, románoknak gazsulálnak, és Jászi Oszkár vezetésével arra biztatják az utódállamokat, hogy indítsanak háborút az ország ellen, vonuljanak be Budapestre, és döntsék meg a kormányt. Totális háborút hirdetnek az elszakított területek magyarsága ellen is. Kun Béla így ír 1921-ben a Vörös Újságban: „Nem szabad követelni, hogy a magyarság az elszakított területeken a népszavazást, az önrendelkezési jogot érvényesítse. Hasonlóképpen nincs szükség a kulturális önkormányzatra sem. A magyar nyelvű kommunistáknak kötelességük tiszteletben tartani a volt Magyarország területén alakult államok entente-imperializmus által megszabott határainak integritását. Ez a tétel a kommunisták nemzetközi politikájának alapja Közép-Európában.”

Az elszakított területeken élő magyarok jogfosztottságáért a magyarságot okolják. A vezető szerepet ebben is Jászi Oszkár viszi. Maniu gárdistái Nagyajtán fejszével vágják le a székely férfiak fejét az iskola udvarán, Jászi pedig a Bécsi Magyar Újság 1920. december 19-i számában ömlengve dicséri Maniut „fölényes intelligenciájáért és korrektségéért”. 1922. június 23-án pedig így ír ugyanott: „A magyarság az, amely szervezetlen, vezértelen és passzívan viselkedik. (…) Lám, Jorga Miklós, az ultrasoviniszta román professzor is megmondta, hogy azért nem lehet román–magyar kultúrligát alakítani és a magyarsággal együttműködni, mivel a magyarok még mindig megtartották régi felfogásukat, és olyan nagy szerepet akarnak játszani, mint Szent István korában. Szokjanak hát bele végre a kis szerepbe.”

Legalább tudjuk, honnan szedte a kései utód, Kovács László a 2002-es jelszót: „Merjünk kicsik lenni!”

A legmegdöbbentőbb mindezeken felül az a gátlástalanság, amellyel a legképtelenebb hazugságokat is habozás nélkül leírják.

„Hosszú sorozatát lehetne összeállítanunk a rosszindulatú, hazug híreknek, amelyekkel Magyarországot nemcsak gyűlöletessé, hanem minden művelt, jó ízlésű ember előtt örökre utálttá akarták tenni. Európa fekélyének nevezték, amelynek, ha a nevét hallja valaki, el kell fordítania a fejét, be kell hunynia szemét, csakhogy erőt vegyen e név kimondásakor támadó undorán. Leleményük kifogyhatatlan a hamis hírek gyártásában: Debrecent különítmények szállták meg, le akarják törni a kálvinistákat – mondja a Bécsi Magyar Újság, számítva arra, hogy nem mindenki tudja Európában, hogy Magyarország kormányzója is református vallású.” (Ma az a hír járja be Európát, hogy a kormány megszüntette a vallásszabadságot…)

„Horthyék megmérgezik gróf Tisza István gyilkosait – újságolja Az Ember (1922., 2. szám); lassan ölő méreggel pusztítják el a börtönben a vádlottakat – akik még évek múltán is élnek.” (Ma az a hír járja be Európát, hogy állami felügyelet mellett üldözik a cigányságot, ártatlanul, politikai megrendelésre állítják bíróság elé az előző kormány tagjait és tisztségviselőit, továbbá megszüntették a bíróságok függetlenségét…)

„Ha mozgalomról hallanak, hogy Budapestet fürdővárossá akarják fejleszteni, az európaiak elrettentésére felkiáltanak: nem lehet! Pestisveszedelem fenyeget! – s idéznek hamisított tiszti főorvosi jelentéseket a pánik készülődéséről.” (Az Ember, 1922., 13. szám.)

Ma az a hír járja be a hazai sajtót, hogy az új alaptörvény megünneplésére az Operában összegyűlt „fideszes közönség” ellopta a rézkorlátok gömbjeit, a kristály hamutartókat, továbbá nem fizette ki a büfében a számláit. Andrassew Iván kezdte a Népszavában, ráadásul az operaház igazgatójára, Ókovács Szilveszterre hivatkozva hazudozta tele lapját ezzel a szemétséggel. Majd a hírt felkapta az MSZP szóvivője, bizonyos Török Zsolt, megfejelve azzal, hogy ezért természetesen Orbán a felelős, akinek ezért is mennie kell. Ókovács Szilveszter közölte, soha, sehol és senkinek nem mondott ilyet, továbbá a következő apró hibák vannak az üggyel kapcsolatban: az Operában soha nem voltak rézkorlátok. Az Operában 1999 óta tilos a dohányzás, így kristály hamutartók sincsenek. Valamint a gálaest idején zárva volt a büfé. A többi stimmel. Kun–Kunfi–Andrassewet és Linder–Garbai–Törököt mindez persze cseppet sem zavarja.

„Ezt az eljárást nem magyarázhatja meg semmiféle taktika. Az elvetemültségnek olyan foka ez már, amely a rosszat önmagáért követi el. Igaz, ezt könnyen megtehetik, mert semmi kötelék sem fűzi őket ahhoz a földhöz, amelyről elszármaztak. Ennek az országnak a szenvedése hidegen hagyja őket.” Mályusz Elemér szavai ezek a vörös emigrációról. És fájdalmasan és unalmasan és vérlázítóan ismétlődik minden…