Tasnádi László később az NBH-nál, az Információs Hivatalnál és az APEH Bűnügyi Igazgatóságánál dolgozott, de megfordult Pintér Sándor cégeinél is.” Fenti idézet az Index című hírportáltól való.

Amennyiben a fenti idézet megfelel a valóságnak, akkor baj van. Mondom, hogy micsoda:

Ha a fenti idézet megfelel a valóságnak, és az új rendészeti államtitkár, Tasnádi László tényleg III/II-es operatív tiszt volt, akkor majdnem mindent elölről kell kezdeni. Azt is megmondom, hogy miért kell akkor mindent elölről kezdeni:

Azért kell mindent elölről kezdeni, mert 2002 nyarán volt egy nagy tüntetés a Batthyány-örökmécsesnél. Az Index akkori beszámolója így kezdődik:

„Három, jobboldali fiatalokat tömörítő szervezet vasárnap tüntetést szervezett Medgyessy Péter ellen. A demonstrálók piros lapot mutattak fel a miniszterelnök nevének említésekor, fütyültek, és skandálva kiabálták: Mondjon le! Bayer Zsolt újságíró beszédét azzal zárta: D–209-es, takarodj le a pályáról! Hajrá, Magyarország, hajrá, Magyarok!”

Nos, ezért kell elölről kezdeni mindent.

Mert a két dolog, ügy, esemény, tény, magyarázat, megítélés és ítélet nem élhet egymás mellett, és a kettő egyszerre nem lehet igaz. Akkor sem, ha tudok én sok mindent, persze…

Tudom, hogy „…ügyeskedhet, nem fog a macska / egyszerre kint s bent egeret”. Azt is tudom, hogy „Majd a szabadság békessége / is eljön, finomúl a kín – / s minket is elfelednek végre / lugasok csendes árnyain.”

Azzal is tisztában vagyok, hogy „Felnőttem már. Szaporodik fogamban / az idegen anyag, / mint szivemben a halál.”

De ezer ördög és pokol! Én ott, a Batthyány-örökmécsesnél komolyan beszéltem ám! És azt a komolyságot egyszerűen nem vagyok hajlandó most számon kérni önmagamon, senki és semmi kedvéért. Ha úgy tetszik, puszta kényem végett, ha érthető. De másért sem. Például azért, mert tudom, Orbán Viktor is komolyan beszélt akkor és ott, a Hősök terén. Én tudom a legjobban, mert én a lelkemmel tudom. Amióta elmondta azt a beszédet, azóta tudom, hogy vele elmennék háborúba.

S mert az a beszéd komoly beszéd volt, s az a pillanat komoly pillanat volt, a beszéd, a pillanat Tasnádi László ellen is szólt. Vád volt az, s mindjárt ítélet is, őellene s a rendszer ellen. A rendszer ellen, amely életek, sorsok, jövők és hitek millióit tette tönkre.

„Ehess, ihass, ölelhess, alhass! / A mindenséggel mérd magad! / Sziszegve se szolgálok aljas, / nyomorító hatalmakat. // Nincs alku - én hadd legyek boldog! / Másként akárki meggyaláz / s megjelölnek pirosló foltok, / elissza nedveim a láz.”

Ha ezt nem vesszük halálosan komolyan, akkor nem marad majd semmink. Akkor és csak akkor mordulhatnak miránk okkal és joggal mindenféle ostobák, gyávák, semmirekellők és hazugok, hogy nem vagytok jobbak a Deákné vásznánál.

Kimosható a Deákné vászna. E felismerés poétikus neve bölcsesség. S akkor ott surran a fűben az iszamós parancsolat:

„Akár egy halom hasított fa, / hever egymáson a világ, / szorítja, nyomja, összefogja / egyik dolog a másikát / s így mindenik determinált. / Csak ami nincs, annak van bokra, / csak ami lesz, az a virág, / ami van, széthull darabokra.”

De mi a „lesz”-re szövetkeztünk. Akkor és ott, abban a beszédben esküdtünk fel erre a szövetségre. Mert komolyan gondoltuk. Naivságunk, tisztaságunk, méltó és méltatlan hiteink garmadáját törte már kerékbe a determináció. S ha manapság előre tekintünk olykor, rémülten látjuk, egyre közelebbről, hogy „Talán eltűnök hirtelen, / akár az erdőben a vadnyom. / Elpazaroltam mindenem, / amiről számot kéne adnom.”

S ez rendben is van így. Ez olyan életes, mondható, akár majd a halálos ágyon is. De azért minden nem elpazarolható. Valaminek azért muszáj maradnia. Valamit muszáj a kéznek szorítania a legutolsó pillanatban. Tudni kell valamit mondani a legvégén, valami érvényeset és nem kikacaghatót. Azt, hogy minden determináció ellenére volt, ami nem fért, nem férhetett bele. Például a III/semennyi sem fért bele. Ugyanis nekünk a nevünk is annyi csak, hogy hűség. Hát akkor?

„Gyönge a testem: óvja félelem! / De én a párom mosolyogva várom, / mert énvelem a hűség van jelen / az üres űrben tántorgó világon.”

Bayer Zsolt – magyarhirlap.hu