Ráadásul magam is uniós adófizető vagyok, s mint ilyennek, éppen ötszázmilliomodnyi jogom van erre.

Szóval szeretném beolvasni, hogy a férfiaknak is joguk van menstruálni, továbbá hogy mostantól szeretném, ha Lorettának szólítanátok. És lenne véleményem Merkelről is meg Theresáról is, bár lehet, hogy az előbbit inkább a ZDF-ben olvasom be. Tanulja már meg végre a világ, hogy mik is azok az elidegeníthetetlen emberi jogok!

A rettenthetetlen képviselők, Hadházy meg az ellenzék – Kósa Lajos szerint – egyetlen igazi férfi tagja, Szél Bertalan is ezért küzd.

Ha egy pillanatra megpróbáljuk komolyan venni ezt az egész bohózatot, muszáj feltennünk a kérdést: innen majd hová fognak visszatérni ezek a szerencsétlenek? Mert azt már biztosan tudhatjuk, hogy például a tévészékházban bemutatott performanszuk úgy, ahogy van, törvénytelen volt. És most folytatják, kitartóan. Éppen ezért fontos kérdés a hogyan tovább, ugyanis előbb-utóbb fel kell tenniük önmaguknak is.

Látszik, hogy nincs mögöttük társadalmi támogatottság. Hiába próbálják felheccelni az országot aljas és becstelen módon, nem megy nekik. Azokat képesek felheccelni, akik amúgy is permanensen fel vannak heccelve, azok viszont nem számítanak.

A szakszervezetek is sorra kihátrálnak a nagy, országos, kormánybuktató „szrtájk” (sztrájk) mögül, talán abban lehetünk biztosak, hogy az ELTE esztétika tanszéke fog „szrtájkolni” (sztrájkolni), de azt talán ki fogja heverni az ország.

Nincs tömeg, nincs kormányváltó hangulat, nincs tömeges elégedetlenség, a legnagyobb munkáltatók sorra jelentik be, hogy nem fogják kihasználni a 400 túlóra lehetőségét – vagyis működik a törvény, ugyanis ez csupán lehetőség, amely a munkaadó és a munkavállaló megállapodásával valósulhat meg. Az emberek egyre jobban keresnek, munkaerő­hiány van, ami szintén a munkavállalókat hozza előnyös helyzetbe a munkaadókkal szemben, vagyis minden másképpen van, mint 2010 előtt.

Ezek a szerencsétlenek pedig ott aluszkálnak a tévé székházában és forradalmat álmodnak. És az a másik ötletük, hogy majd körbe-körbe utazgatnak a metróval, így megakadályozandó, hogy az emberek, akik nem akarnak „szrtájkolni”, eljussanak a munkába, továbbá hogy a békemenet tömegei ne jussanak el a felvonulásra. (Most először írták le, hogy a békemeneten tömegek szoktak megjelenni, nahát!) Amúgy milyen demokratikus felfogás ez így együtt, nem? Szóval ma ott tartunk, hogy szerencsétlenkéim a tévébe járnak aludni, és – mivel ők tényleg nem melóznak – egész nap metrózni akarnak.

Hát ebből nem lesz Majdan. Bár kétségtelen, hogy a népeket jól fel lehet vele idegesíteni. És a végén majd abból is kisül valami. Feszülten várjuk, hogy mi. Végül is a hódmezővásárhelyi időközi győzelmükből is kisült valami: az, hogy a jobboldali tábor összeállt, és a legmagasabb részvétel mellett is kétharmaddal elverte őket.

Igaz, ennél a lehetőségnél is izgalmasabb az a kérdés, amelyet Ambrózy kolléga foglalt össze, miután tegnap Szél Bertalan kis nesszeszerrel a hóna alatt könyörgött a biztonsági őrnek, hogy hadd menjen ki a klotyóra. Ambrózy kolléga summázata: „Egy ország izgulta végig a közvetítést, hogy engedi-e Bertalant kakálni a rezsim, de nem tudom, mi lett a vége…”

És tényleg. Végül is ez is egy forradalmi helyzet, már ha visszanyúlunk a marxizmus klasszikusaihoz. Az elnyomottak nem tudnak a régi módon élni, az elnyomók nem tudnak a régi módon kormányozni.

Az illemhelyre menés pontosan ilyen helyzeteket tud produkálni. Mert ahogy a régi magyar bölcsesség mondja: a halál és a szükség között nincsen semmi különbség. Ha menni kell, hát menni kell.

Ez ügyben is feszülten várjuk a fejleményeket.

Bayer Zsolt - ]]>www.magyaridok.hu]]>