Az úgy volt, hogy 1960. december 14-én az Egyesült Államokban megszületett egy csecsemő. (Nyilván sok csecsemő született akkor, de mi egyre koncentrálunk.)

Ez a mi csecsemőnk szépen szopott, gyarapodott, hús rakódott apró, vékony csontocskáira, és már majdnem úgy volt, hogy minden rendben lesz, de végül mégis James Comey lett ebből a mi kis csecsemőnkből.

Tudni lehetett, hogy baj lesz ezzel a Comey sráccal, hiszen szolgált már Bush adminisztrációjában is, sőt, a második legmagasabb rangú hivatalnok volt annak idején az Igazságügyi Minisztériumban. Majd 2013-ban Obama kinevezte az FBI igazgatójának. Comey barátunk életében ez volt az a pillanat, amikor végképp elhitte önmagát. Igaz, már addigi életútján is gyakorta közel került ehhez az érzéshez, de hogy eljuthasson az FBI igazgatói székébe, továbbra is annyit kellett szépen szopnia, hogy egy hajszál mindig elválasztotta a beteljesüléstől.

De odafent, az FBI igazgatói székében végre minden összeállt. És James Comey barátunk olyannyira elhitte önmagát, hogy hirtelen elkezdett érteni a történelemhez is. Ezt a felismerést aztán azzal ünnepelte meg, hogy szép, hosszú írást tett közzé a Washington Postban. Szerintem soha a büdös életben nem találnák ki, hogy miről írt hosszú cikket Comey a Washington Postba. Hát a holokausztoktatás fontosságáról.

Gondoljanak bele, mi egyébről kellene az FBI igazgatójának cikket írnia 2015-ben, mint a holokausztoktatás fontosságáról? Hiszen a világ egy tökéletes hellyé változott az elmúlt évtizedekben – és ebben bizony oroszlánrésze van az Egyesült Államoknak, ez tagadhatatlan. Minden a helyén, minden gömbölyű, béke van, jólét, boldogság és biztonság, igazából már csak a holokausztoktatás területén figyelhető meg némi elmaradás, bizonytalanság, tétovaság. És pontosan erre óhajtotta felhívni a figyelmet páratlan éleslátással a mi Comey barátunk. Cikkében pedig –megdöbbentő éleslátással – rövid történelmi kitérőt is tett, imigyen:

„Németországban, Lengyelországban, Magyarországon és oly sok más helyen a gyilkosok és tettestársaik saját maguk szerint nem tettek semmi gonoszat. Meggyőzték magukat, hogy jól cselekszenek, hogy ezt kell cselekedniük.”

Íme, ennyire pontosan, lényeglátóan, hitelesen és okosan foglalja össze a dolgokat, aki olyan sokat és szépen szopott, hogy az FBI igazgatója lett belőle.

A világ persze hálátlan. És leghálátlanabbak az érintett országok. A lengyelek nem átallottak egyenesen tiltakozni, sőt maga a lengyel elnök jelentette ki, hogy ezek a megjegyzések „sértőek a lengyelek ezreinek, akik segítették a zsidókat”. Ewa Kopacz lengyel miniszterelnök pedig ezt nyilatkozta: „Csak annyit szeretnék mondani azoknak, akik képtelenek becsületesen feltárni a történelmi igazságot, hogy Lengyelország nem tettes, hanem áldozat volt a második világháborúban. A magam részéről teljes körű történelmi ismereteket várnék azoktól, akik megszólalnak a témában.”

S ezzel még mindig nem lett vége a tiltakozásoknak. Az Egyesült Államok varsói nagykövetét berendelték a külügyminisztériumba, aki rendesen be is tojt, és sietve kijelentette, hogy a náci Németországé az egyedüli felelősség. A sor végén pedig megérkezett Anne Applebaum is, aki szintén írt az ügy kapcsán a Washington Postba egy cikket, amelyben elhatárolódott Comey szavaitól, felmentve a lengyeleket, Magyarország kapcsán pedig megjegyezve, hogy a magyarországi zsidók kiirtásában is egyértelmű a náci Németország felelőssége, hiszen a tömeges deportálásokra csak a német megszállás után került sor (nesze neked Szabadság téri emlékmű elleni tiltakozás!). Anne Applebaum heves reagálásában talán az is közrejátszik, hogy férje Radoslaw Sikorski volt lengyel külügyminiszter.

Végül pedig a magyar külügy is reagált, és elhatárolódott Comey megjegyzéseitől.

Nos, igazából ennyit szerettem volna írni erről az egészről. Illetve – minden cinizmus és gúny nélkül a végén – álljon itt Allen Paul Katyń című munkájából egy részlet: „Megint meg kell említenünk, hogy a lengyelek szerencsétlen földrajzi helyzetben voltak. A háború Lengyelország megmentéséért indult, de hamarosan átalakult egy Németország legyőzéséért vívott háborúvá. A Szovjetunió hatalmas erőforrásai elengedhetetlenek voltak a győzelemhez. Amikor a szerencse fordulni kezdett, a nyugati szövetséges hatalmak nem voltak megfelelő helyzetben ahhoz, hogy ellenálljanak Sztálin követelésének, hogy amit a Vörös Hadsereg »felszabadított«, azt a Szovjetunió megtarthatja. Csak ekkor vált világossá a lengyelek tragédiája: harcoltak, győztek, és mégis vesztettek. Hősiességük és a győztes szövetségben való fontos szerepük ellenére még negyven év kellett függetlenségük visszanyerésére.”

Vagyis pontosan azt kapták jutalmul, amit mi büntetésből. És ebben vastagon benne volt Comey hazája is. Mint mindenben.

Bayer Zsolt –magyarhirlap.hu