A ma kiterjedt háborúval fenyegető ukrajnai konfliktus magjai 1999-ben hullottak talajba, amikor Borisz Jelcin az utolsó utáni pillanatban mégsem a papírforma szerinti jelöltet (Viktor Csernomirgyin), hanem az addig szinte ismeretlen Vlagyimir Putyint juttatta utódlási helyzetbe.

Közel egy évtizedig ugyanis sikerrel folyt a volt Szovjetunió utódállamainak a Nyugat által megálmodott világpiaci integrációja. A Nyugat egy percig sem tartotta magára nézve elszántan kötelezőnek a Szovjetunió felbomlását eredményező Bush–Gorbacsov megállapodást. Nem csak Kelet-Közép-Európa államai lettek tagjai a NATO-nak, a katonai szervezet rövidesen elérte a volt szovjet birodalom balti országait is. Ennél is sikeresebben haladt a gazdaságok nyugati integrációja.

Az Európai Unió gazdaságilag fejlett középső magja a déli országcsoport után immáron kiterjedt keleti gyűrűt is képzett, és mintegy belső gyarmatként kezdte üzemeltetni a volt KGST-tagországokat. Felvevő piacokat nyert gazdasági növekedéséhez, olcsó munkaerőt kapott, és számára a legkedvezőbb árfeltételekhez jutott e gazdaságok kulcspozícióinak megszerzésekor (pénzintézetek, energetikai cégek, kereskedelmi láncok). Sikerrel járt a megnyert gazdasági pozíciók fenntartását zászlójára tűző „nyugatias” pártcsaládok meghonosításában is. Az országcsoport felzárkóztatására szolgáló uniós források pedig csak évekkel e gazdaságok alapos megdolgozása után nyíltak meg.

Csaknem egy évtizedig Oroszországban is kitűnően haladtak az ügyek. Évente 40-50 milliárd dollárnyi jövedelem vándorolt Oroszországból off-shore helyekre nemzetközi befektetők és helyi klienseik jóvoltából. Úgy tűnt, hogy a gazdaság legértékesebb ágazatait (energetikai cégek, pénzintézetek, kereskedelmi láncok) is akadályok nélkül magánosították, természetesen mindegyik nyugati befektetők tulajdonába került, mint ahogy ez történt pél­dául hazánkban is 1995 és 1997 között.

Erre a nyugati szempontból ideálisnak mondható folyamatra fékezett rá az 1999-ben kormányra kerülő, majd rövid úton első nyolcéves elnöki periódusát is megkezdő Vlagyimir Putyin. Az ő elmúlt másfél évtizede arról szólt, hogy a Szovjetunió bomlástermékéből létrejött Oroszország gazdasági és katonai értelemben is újra megjelent a világpolitika színpadán mint nagyhatalom. Távolra került már attól, hogy fizetésképtelenné váljon, mint történt ez éppen a hatalomváltás pillanatában, 1998–1999 fordulóján. Ellenkezőleg, gazdasági növekedés, több száz milliárd dolláros devizakészletek felhalmozása következett, valamint gazdasági kapcsolatépítés az orosz nemzeti érdek logikája mentén. Megegyezések, szerződések a volt szovjet államokkal – ide értve Ukrajnát is – de a volt KGST-országokkal, sőt Európa nyugati térfelével is.

A második legnagyobb volt szovjet tagállamban, Ukrajnában azonban másként alakultak a dolgok.

Kijev mindig is ezer szállal kötődött az orosz gazdasághoz, kötődik ma is. Ennek legerősebb köteléke az energia. Oroszország földgázt és kőolajat szállít, aminek a segítségével Ukrajna töméntelen mennyiségű műtrágyát gyárt a hazai és az orosz mezőgazdaság számára. Ráadásul az ukrán agrárium és élelmiszeripar fő felvevő piaca éppen Oroszország. Az Ukrajnán át vezető „gázcső” pedig szinte fél Európába, például hazánkba is eljuttatja a földgázt.                    

A két utódállam közötti szoros köteléket Ukrajna nemzetiségeinek is meg kellett volna alapoznia, amin belül a legnagyobb éppen a többmil­liós orosz kisebbség. Az egymást követő ukrán állami vezetések azonban csak azzal voltak elfoglalva a Szovjetunió felbomlása után, hogy melyikük milyen oligarchákkal szövetkezik, s mennyi hasznot húzhat velük együtt a gázból. Jellemző, hogy éppen a hatékony nyugati „demokráciasegéllyel” hatalomra kerülő gázhercegnő, Julija Timosenko kormányzása alatt hozták meg a legkíméletlenebb kisebbségi szabályokat, egyebek mellett megtiltva a szabad nyelvhasználatot is. Logikusnak tűnik, hogy a nyugatról érkező „demokrácia” nem adta fel törekvéseit Timosenko bukásával, hanem belefogott a második „demokráciatöltet” célhoz juttatásába is, ami ezúttal nem állt meg az ukrán–orosz határon, Ukrajna kiszakítását célozta meg az orosz befolyási övezetből. Ez a jelentős amerikai költséggel járó „demokráciatöltet” a kijevi Majdan téren kezdődött, és azóta is vérrel íródik a története, ele­meiben veszélyeztetve Oroszország gazdasági és katonai érdekeit A gazdasági értelemben véglegesen legyengült Ukrajna évente duplázódó adósságai miatt kénytelen lesz az Európába vezető gázcsövet is magánosítani.

A korábban elutasított orosz ajánlat után ma csak az amerikaiaké jöhet szóba, aminek a majdanos kormány már a személyi garanciáit is megteremtette azzal, hogy a kabinet gazdasági bizottságainak vezetői amerikai érdekeltségek emberei. A gázügyi szekcióé is. Nem nehéz belátni, hogy ennek az oroszok egyáltalán nem örülnek, és sürgősen alternatív szállítási megoldások után néznek. Az Ukrajnának megajánlott NATO-tagságot azonban Oroszország katonai fenyegetésnek tekinti magára nézve. Az csak a „lejátszási technika” sajátossága, hogy a konfliktus a helyi orosz nyelvű kelet ukrajnai közösség szeparatista törekvéseinek formájában jelentkezik.

Putyin arra törekszik, hogy ne kerüljenek Moszkva közelébe a NATO rakétái. Ezért annektálta, illetve szerezte vissza a Krímet, és ezért akarja az ide vezető földnyelvet is ellenőrzése alá vonni. S persze nem szeretné az amerikai 6. flottát a Fekete-tengeren, de főként nem az Azovi-tengeren látni. Ez érthető, noha a demokráciának, a népek önrendelkezési jogának ehhez semmi köze, amint a „Majdan-forradalomhoz” sem volt.

Nyitott kérdés viszont mind a mai napig, hogy ugyan ki állja a különben igencsak tetemes ukrán számlát. Hazánk hajdani fia, Soros György derűs ötlete szerint ez a kötelezettség Európára vár, noha a konfliktus és az azzal kapcsolatos szankciók terheit eddig is is az öreg kontinens állta. Látni kell, hogy az Oroszország és Európa közötti szakítás amerikai érdek. Ukrajna stabilizálásához legalább ötvenmilliárd euróra lenne szükség, no meg a végtelen korrupció megszüntetésére, hogy a pénzt hatékonyan használják fel, ne kerüljön az oligarchák pénztárába közvetlenül. A mi érdekünk a mielőbbi béke és a rendezés, de a tornyosuló akadályokat látva erre csekély az esély.

Boros Imre – magyarhirlap.hu