Az elmúlt évek során gyakran véltük úgy, hogy na nem, „az” biztos, hogy nem történhet meg, aztán mégis menetrendszerűen történtek meg olyan dolgok, amelyek „egészen biztosan meg nem történése”, pontosabban ennek a feltételezése, emberi létezésünk egyik legfontosabb lelki, erkölcsi, szellemi talapzatát jelentette. Most újra átélhetjük mindezt egy olyan történés által, ami nem volt „divat” térségünkben, lelőtték a szlovák miniszterelnököt.

Az azóta eltelt napok során igyekeztem összegyűjteni azokat a globális elemzéseket, amelyek ezt a tragikus eseményt érintették, mert kíváncsi voltam arra, hogy vajon miként éli át a világ mindezt. Nos, a „világ” elég egykedvűen és fásultan reagált a történésre, mint olyanra, ami mondhatni nem nagyon éri el a „ingerküszöböt”, és ugyan persze szomorú, de „mindennapos” dologról van szó. És valójában néhány nap elteltével már itthon sem igazán volt „téma” a merénylet, nem nagyon született kísérlet arra, hogy a történés mélyebb rétegeit is alaposan szemügyre vegyük. Ez talán még attól is szívszorítóbb, mint magának az eseménynek a megtörténte.

Igazából még az sem váltott ki különösebb visszhangot, hogy magában Szlovákiában és nálunk is voltak olyan kommentek, hogy hajrá magyarok, vegyünk példát a szlovákok „bátorságáról”. Sőt egy belga rádió-műsorvezető élőadásban biztatta a „belgákat” (akikről, mint tudjuk „nincsenek”, hisz valaki vagy flamand vagy vallon), hogy ők is követhetnék a szlovákokat.

Bár minderre elég nehéz szavakat találni, de azért tegyünk kísérletet arra, hogy végiggondoljuk, mi is történt valójában. Talán abból a tanulságos logikából lehetne kiindulni, amit a merénylet elkövetője mondott, aki önmagát liberális baloldali embernek tartja. Viszonylag higgadtan úgy fogalmazott, hogy azért lőtte le a miniszterelnököt, mert nem értett egyet a kormány politikájával. És ez valóban „hibátlan levezetés”, hisz teljesen „természetes” az, hogy a liberális logika alapján, akivel nem értek egyet, azt lelövöm. E vérfagyasztóan abszurd következtetés uralkodóvá válása permanens verbális agresszióként persze eddig is jelen volt az önmagukat liberális demokráciaként beazonosító társadalmakban, Nyugat-Európában és Amerikában, de eddig legalábbis úgy véltük, hogy térségünkben ez a verbális agresszió soha nem csaphat át véres erőszakban. Most már ettől az illúziótól is el kell búcsúznunk, de hogy az a törekvésünk, hogy az illúzió elvesztése ellenére megmaradjon a hitünk abban, hogy mégis elkerülhetjük az ezek után már akár mindent elnyelni képes véres örvényeket, arra kell hogy ösztönözzön minket, hogy megpróbáljuk megérteni a mélyrétegben aktivizálódó sötét energiákat.

Simon Schama cambridge-i történész professzor A francia forradalom krónikája című korszakos jelentőségű könyvében nagy teret szentel annak, hogy a felfoghatatlanul brutális, véres történések verbális erőszakkal való megalapozását a lehető legpontosabban megmutassa számunkra. Elemzéséből kiderül, hogy az éppen akkoriban kialakuló modern média döntő fontosságú szerepet játszott abban, hogy a verbális agresszió végül a világtörténelem egyik legvéresebb tömeggyilkosságába torkolljon. A másik fontos mozzanat, hogy az uralmi elitek valamennyi csoportja cinikus magabiztossággal „játszott” a verbális erőszakkal, abban a látszólag biztos tudatban, hogy ő képes „kezében tartani” a folyamatokat. Sőt, amikor már elkezdődött az átmenet a véres erőszakba, amelynek egyik „nyitó-eseménye” a Bastille ostroma volt, még akkor is ez a végzetes tévhit vezette őket. Amúgy a Bastille ostroma kapcsán Simon Schama említett műve tárta először a nagyközönség elé, hogy amit iskolai tananyagként tanítottak/tanítanak nekünk erről az eseményről, az primitív hazugság. Amely azért megrendítő, mert azt jelzi, hogy a nyugatias modernitás társadalmai nemcsak hogy nem tudnak, de nem is akarnak tanulni a történelemből, márpedig aki erre nem hajlandó, azzal addig ismétlődnek ezek a szörnyűségek, amíg nem mutatja jelét e tanulásra való alkalmasságának.

A francia forradalom fedőnevű tömeggyilkosság-sorozat tehát a modern média és a végzetesen cinikus uralmi elit-csoportok együttes tetteként született meg, és ez ma sincs másként. Bármilyen nehéz és kényes feladatnak is tűnhet fel ez most számunkra, de kíméletlen őszinteséggel kellene feltárnunk a nyugatias modernitás elitjeinek közös bűnét abban, hogy az elegánsan „politikai kommunikációnak” nevezett diskurzus-tér mára egy olyan szennyáradattá vált, amely a jelek szerint már el is kezdte „spontán átmenetét” a véres erőszakba.

És ha már a „spontaneitásnál” tartunk, a már említett Simon Schama kifogástalan globális pedigrével rendelkezik (enélkül elég nehéz is volna Cambridge-ben történész professzornak lenni), így aligha vádolható „összeesküvéselmélet-gyártással”, ám számos alkalommal utal arra, hogy az akkor már kialakuló globális pénzhatalmi rendszer ügynökhálózata eléggé aktív szerepet játszott először a verbális, majd a véres erőszak rohamos gyorsaságú eszkalációjában.

A harmadik világháború „csinálásának” az Európai Unióban eddig „csak” az Orbán Viktor vezette Magyarország volt útban. Nehéz szabadulni a gondolattól, hogy a világ „nem létező” urai nagyon nem szeretnék, ha Orbán Viktor példája esetleg más országokban is követőkre találna. Márpedig a szlovák miniszterelnök kormányra kerülése előtt is világossá tette az ezzel kapcsolatos álláspontját, és ezt kormányzása során következetesen képviselte is. „Kikapcsolása” tehát lehet riasztólövés is a potenciális további követők számára.

Bogár László

A szerző közgazdász

]]>www.magyarhirlap.hu]]>