Egyre több jel utal arra, hogy ez a számunkra rejtett hatalmi tér egyre nehezebben és egyre kevésbé képes kezelni a világhatalmi átrendeződési folyamatokat.

Némi morbid humorral szólva megnyílt a harmadik világháború második ukrán frontja a keleti (közel-keleti) frontszakaszon. Mint minden világháborúnak ennek a harmadiknak is számos rétege van. A látványtechnikai felszínen ugyan orosz–ukrán háborúként van eladva, mint médiatermék, de valójában az agonizáló amerikai világbirodalom „előremenekülési” kísérlete. Előremenekülnie pedig azért kell az amerikai birodalomnak, mert csaknem egy évszázada folyamatosan szívja el a világ erőforrásait hatalomgazdasági hidraulikáján át, de most mégis csak tőzsdei manipulációkkal tudja vagyonát nagyobbnak mutatni, mint amilyen az összes tartozása.

A világbirodalmi Amerikának tehát, ha csak valamilyen csoda nem történik, egy-két évtizeden belül vége lesz. Ez a „csoda” lehet valamilyen nagy erejű szellemi változás, vagy valami olyan fordulat, amely az eddig követett létberendezkedésével is képesé teszi a világ feletti uralomra. Oroszország elleni háborúja, amit vazallusaival, egy Ukrajna fantázianevű, sohasem volt országgal és az Európai Unióval próbál üzemeltetni, ezt szolgálja, Oroszországot azonban láthatólag nem tudja megtörni, mert az a globális energetikai hatalomgazdaságban betöltött szerepéből adódóan képes háborúját önfinanszírozóvá tenni. Ez azt jelenti, hogy főként Szaúd-Arábia készséges és előzékeny együttműködésével az olaj árát mindig olyan szinten tudja tartani, amelyen a világ olajfogyasztói fizetik meg Oroszország háborús költségeit.

Vicces módon ez a második ukránfront-megnyitás is Oroszországnak kedvez az olaj áremelkedésén keresztül. Az izraeli miniszterelnök Pearl Harborról, Izrael ENSZ-nagykövete pedig Izrael szeptember 11-éjéről beszélt, vagyis ezzel lényegében deklarálták is, hogy akárcsak az a két nevezetes eset, ez a mostani történés is kiprovokált ürügy, casus belli. Természetesen nem a hírszerzési rendszer bukásáról van szó, hanem inkább egy olyan koordinációs zavarról, amely egy sokkal mélyebb problémára utal.

Akárcsak Amerika esetében, Izrael kapcsán is különbséget kell tennünk a globális birodalmi szint és a nemzetállami szint között. Ahogy Soros és Kissinger nem ugyanaz, úgy Izrael esetében is törésvonalak szabdalják politikai, ideológiai, kulturális értelemben a nemzetállami szintű uralmi struktúrát és a globális birodalmi „felépítményt” is. Nem mellesleg annak is vannak és pláne lesznek igen súlyos következményei, hogy Izrael palesztin népességének termékenységi rátája tartósan háromszor akkora, mint a zsidó népességé. Ezek a törésvonalak nemcsak, hogy nem publikusak, de már létezésük puszta feltételezése is feszegeti a politikailag korrekt beszédmód urai által kialakított korlátokat, így a beszédtérnek ezt az elemét itt, még mielőtt kinyitnám, mindjárt be is zárom.

Összefoglalva a lényeget, egyre több jel utal arra, hogy ez a számunkra rejtett hatalmi tér egyre nehezebben és egyre kevésbé képes kezelni a szinte reménytelenül komplex világhatalmi átrendeződési folyamatokat. Nem tisztázható például, hogy az amerikai világbirodalom most már kikerülhetetlennek látszó bukását követően mi lesz Izrael mint nemzetállam sorsa, és mint „kiegészítő” világbirodalom milyen globális hatalmi pozíciót foglal majd el, különös tekintettel arra, hogy teljesen nem zárható ki az sem, hogy Kína lesz a sorrendben hetedik világbirodalma a nyugatias modernitás által üzemeltetett világrendnek.

A most kibontakozó újabb világháborús frontvonal létrehozása elég egyértelműen Kínának szánt figyelmeztetés. Kína ugyanis olyan módon és mélységig avatkozott be a Közel-Kelet mint a világ hatalmi szempontból legérzékenyebb térsége uralmi struktúrájába, ami okkal váltott ki visszacsapást az amerikai birodalomból. Ennek leginkább látványos eleme a szaúdi–iráni kibékítés volt, ami egyúttal a jemeni és szíriai (birodalom által) „csinált” polgárháborúkat is csillapította. Ha ehhez még azt is hozzátesszük, hogy bekövetkezett az, ami még néhány éve is szürreális világhatalmi science fiction lett volna, nevezetesen, hogy Kína, Oroszország és Irán együttes hadgyakorlatot hajt végre a Perzsa-öbölben, akkor teljesen érthető (bár nem menthető), hogy ilyen heves a birodalmi megtorlás.

Mindez egyúttal egy időre egészen bizonyosan megakasztja Kína világhatalmi akciósugarának a BRICS-en keresztül történő kiterjesztését is. Ha pedig az amerikai birodalmi hadiflotta diszkrét figyelmeztetésként esetleg blokád alá veszi a Hormuzi-szorost, megakadályozva ezzel Kína Szaúd-Arábiával és Iránnal fenntartott kapcsolatainak elemi szintű üzemeltetését, az meglehetősen kényes és módfelett veszélyes helyzetet eredményezne.

A második ukrán front közel-keleti megnyitásának Kína figyelmeztető-fegyelmező hatalmi megleckéztetésén túl az is a feladata, hogy az első ukrán front elakadását eltakarja. Ahogy George Friedmann amerikai stratégiai elemző írta, a háború már véget ért, csak a felek nem tudják abbahagyni a harcot. Tegyük hozzá, nemcsak nem tudják, de nem is akarják. A második ukrán front megnyitásának véres brutalitása azonban egyrészt látványtechnikailag dinamizálja a világközönség figyelmét, amely már erősen lankadóban volt az egyre unalmasabb folyatásokkal jelentkező orosz–ukrán szappanoperát illetően, másrészt egy újabb nagyságrenddel növeli Nyugat-Európa kiszolgáltatottságát.

A több tíz milliós, zömében fiatal férfiakból álló iszlám bevándorló tömeg távvezérelt biológiai drónok hadaként a szó szoros értelmében romba döntheti mindazt, ami Nyugat-Európában rendként még megmaradt. Mindez újabb lépés a káoszba vezető lejtőn.

Bogár László

A szerző közgazdász

]]>www.magyarhirlap.hu]]>