Óva inti a környező országokat a Financial Times attól, hogy a magyar utat járják devizahiteleseik megsegítésében, ám a cikk néhány érve legalábbis különös az ügyben. Írják például, hogy azért (is) kellene óvakodni a modell átvételétől, mert az Orbán-kormánynak több „rossz lépése volt” ebben a „piszkos küzdelemben”, amely során nem csupán a devizahiteleseket akarták kedvezőbb helyzetbe hozni, de a külföldi pénzintézeteket is megpróbálták elüldözni. Felvetik, hogy a régió országai nem akkor járnak jól hosszabb távon, ha szintén elkezdik „ütni a bankokat politikai alapon”, hanem ha „okosan” osztják meg a terheket a lakosság és a pénzintézetek között.

Elismerve, hogy nincs olyan megoldás, amelynél ne lehetne még jobbat találni, hangsúlyoznunk kell: a magyar modellt nem a fentiek miatt képtelenség azonnal átültetni a horvát, a lengyel, a román vagy a szerb gyakorlatba. Amit ugyanis a Financial Times piszkos küzdelemnek nevez, sokkal inkább hosszú küzdelem volt, amely során számos jogi feltételt kellett megteremtenie a kabinetnek, és ezzel párhuzamosan ki kellett várni, hogy gazdaságilag képesek legyünk a helyzet rendezésére.

A kormányt sokszor és sok helyről érte az a vád, hogy csak az utolsó pillanatban sikerült elkerülnie a bajt. Kétségtelen, a problémahalmaz nagysága már 2010-ben is jól látszott – nem véletlenül volt egyik első intézkedés a kilakoltatási moratórium meghosszabbítása –, de vajon lehetett volna akkor forintosítani? Nem. Az 5500 milliárd forintnyi hitelállomány átváltása elemésztette volna a jegybank akkori tartalékait, két vállra fektetve az egész országot. De még ha lett volna is rá pénz, az egekben lévő forintkamatok miatt akkor sem lett volna értelme egy ilyen lépésnek.

Sőt, ha 2010-ben az átváltáshoz szükséges pénz is együtt lett volna, és még valamilyen csoda folytán a kamatszintet is le lehetett volna vinni keddről szerdára a jelenlegi, 2,1 százalékosra, még mindig képtelenség lett volna a forintosítás, hiszen hiányzott hozzá a megfelelő jogi környezet. Ennek kialakításához szükség volt az elhíresült, az Európai Bíróságot is megjárt, majd onnan hazakerült Kásler-perre, meg kellett tudni, hogy az alaptörvényt értelmezve miként vélekedik az Alkotmánybíróság a devizahitelekről, elkerülhetetlen volt, hogy a Kúria meghozza első, majd második jogegységi határozatát, kimondva egyebek mellett az árfolyamrés semmisségét, illetve az egyoldalú kamatemelések tisztességtelenségét, és ki kellett várni, hogy korábbi álláspontjukat megerősítve ismét határozzanak az alkotmánybírák a régebbi hitelmegállapodások feltételeinek kivételes jogszabályi módosíthatóságáról.

Ez időbe került, de mindennek meg kellett születnie ahhoz, hogy az Országgyűlés 2014 júliusában elfogadhassa az első devizahiteles-törvényt, szeptemberben dönthessen az elszámoltatásról, és novemberben kihirdethesse a forintosítás menetét. S azzal, hogy az Alkotmánybíróság tegnap kimondta, nem alaptörvény-ellenesek az első devizahiteles-törvénynek a Fővárosi Ítélőtábla által kifogásolt szakaszai, az is világossá vált: az intézkedéssorozaton már aligha lehet fogást találni a jövőben.

A Financial Times aggodalma azért felesleges, mert egy esetleges lejesítés, zlotysítás, kunásítás, dinárosítás során sem lehetne megspórolni azt a hosszú ideig tartó munkát, amelyet a forintosítás megkövetelt. A jelek szerint ezt az érintett kormányok tudják is, és szó sincs arról, hogy a mi törvényeink fordításával ugranának neki a helyzet rendezésének. A magyar modell egyes elemeit ugyanakkor miért ne tarthatnák követhetőnek? Hiszen működik, nem véletlenül emelte ki a svájci frank elszabadulásakor pozitív példaként a Le Figarótól a Bloombergig egy sor nyugati újság és hírügynökség.

mno.hu - Erdősi Csaba