Nem először történik meg az, hogy az ellenzéki politikusok látványosan nem értik, mit is jelent a magyar nemzet fogalma. Pedig ott van az alkotmány, benne a megfelelő passzusokkal, ahogy amióta Magyarország köztársaság, azóta mindig benne foglaltatott, a magyar kormány felelősséget érez határain kívül élő honfitársaiért. Szabó Tímea ezt a passzust cseppet se érti, neki román vagy szlovák állampolgárok az ottani magyarok, de Kocsis-Cake Olivio vagy Fekete-Győr András is megmutatta többször, milyen távol áll tőlük ez a cseppet se fennkölt, hanem nagyon is fontos diplomáciai helyzet.

Mert a román nagykövet kapott az alkalmon, és védelmébe vette Szabó Tímeát, azt a politikust, aki ugyanúgy látja a helyzetet, ahogy Bukarest. A román alkotmány szerint az ország egységes nemzetállam, így Szabó Tímea is csak ezt a vélekedést erősíti, megkérdőjelezve a magyar kormány felelősségét az erdélyi magyarság kapcsolatában. Ha ezt a helyzetet a román szemüvegen keresztül nézzük, koronavírus ide, uniós tagság oda, Bukarestnek ideális az az álláspont, amelyet Szabó képvisel. Ott van az ország közepén egy másfél milliós tömb, ahol magyar tévét néznek, magyar újságot olvasnak, magyarul beszélgetnek egymással, a választások idején magyar pártra szavaznak, magyar banknál tartják a pénzüket, és a Trianon óta eltelt száz év alatt se sikerült megmozgatni őket. Ott élnek, ahol ezer éve, és nem is terveznek ezen változtatni.

Ezt a közösséget tartja külföldinek Szabó Tímea, és igyekszik a jelenlegi veszélyhelyzet idején egy nagyon aprócska politikai előnyt csiholni önmagának és pártjának. Megpendíti a Kádár-korszakból ránk maradt proletár mentalitást, miszerint minek adunk maszkot az „idegeneknek”, s reméli, hátha ez a förtelmes gondolkodásmód meglöki a pártja beragadt szekerét. Hiszen most kapálózni kell, nagyon nem terem babér a veszélyhelyzetben az ellenzéknek, épp azért, mert ez a tavasz a védekezésről, a közös erőfeszítésről szól, s nem arról, ki mennyire próbálja szétzilálni a magyarság egységét. Szabó Tímea persze nagyon kevés ehhez, de lám, Romániának kiváló partner.

A román nagykövet ugyanis biztosan nem állna a teljesen jelentéktelen képviselő mellé abban az esetben, ha nem egyeztette volna lépéseit a bukaresti külügyminisztériummal. Ne legyünk naivak, a román nagykövetnek feladatai vannak Budapesten, hagyományosan érzékeny pozíció ez, nem szoktak csak úgy első lelkesedésből beleavatkozni a magyar politikai adok-kapokba. Meg második meg huszadik lelkesedésből sem, hiszen épp annyira fontos a kiegyensúlyozott viszony Budapesttel, ahogy az említett egységes tömbbel való békés együttélés biztosítva legyen. A magyar kormány természetszerűleg nem mond le a határon túl élő magyarságról, de lám, az ellenzéki képviselők egyike-másika hajlandónak tűnik erre. Hosszú távon ez az információ még nagyon sokat érhet Bukarest szemében.

De ez amolyan diplomatagondolkodás, amelyhez valóban szükség van a felelősség vállalására meg a segítségnyújtás alapos megtervezésére. Átgondolni, kinek mire van szüksége, milyen úton tud Magyarország a lehető legtöbbet tenni másokért és önmagáért. Budapest átengedte a román vendégmunkásokat az országon, hogy haza tudjanak jutni családjukhoz. Budapest megállapodott a szomszédos országokkal, hogy megnyitnak több határátkelőt, hogy segítsék az ingázást, és lassan normalizálódjon a helyzet. Nem Romániával állunk háborúban, hanem a vírussal. Az ellenzéki ámokfutás bizonyos esetekben olyan, mintha az említett képviselők Magyarországgal állnának háborúban, s boldogok, hogy maguk mögött hiszik Romániát, no meg kicsit a vírust is.

Sitkei Levente - ]]>www.magyarnemzet.hu]]>