A magyar küldöttséget második párizsi útja előtt nagy tömeg búcsúztatja a pályaudvaron február 9-én. A Pesti Hírlap így ír: „A békedelegáció […] a nagykövetek tanácsa előtt, mely a magyar viszonyok dolgában teljesen tájékozatlan, meggyőző érvekkel, kétséget nem tűrő adatokkal fogja bizonyíthatni ügyünk igazságát. Nyugodtan, bizakodva nézhetnénk tehát az entente döntése elé, mert hiszen be kell látnia, hogy a háború fölidézésében nem volt részünk és attól semmi jót nem remélhettünk. Tudnia kell, hogy Magyarország szétdarabolása egy, a réginél sokkal veszedelmesebb tűzfészket hagyna Keleten, mely előbb-utóbb megint lángba boríthatná az egész világot, és mégis csüggedten, remegve várjuk az utolsó szót, mely Magyarország sorsát hivatott eldönteni. […] Az a vulkán, mely Magyarország megcsonkítása után maradna Európa kellős közepén, a szövetséges nagyhatalmakra nézve is végzetes veszedelmet jelentene.”
Apponyi Albert delegációvezető abszurd tárgyalási feltételekről számol be. „Párizsban visszaadjuk a válaszjegyzéket és ott ülünk addig, amíg a választ meg nem kapjuk. Tárgyalni nem lehet, el vagyunk zárva a világtól. Egyszer sikerült áttörni a gátat, de rögtön elzárták mögöttünk.”

Arról is beszél: „A helyzetet rosszabbnak tartom, amilyen az első alkalommal volt, már abból a szempontból is, hogy nem a kormányfőkkel, hanem a nagyköveti értekezlettel tárgyalunk. A nagyköveti értekezlet nem cselekedhet véglegesen. Még ha meg is történnék az a csoda, hogy egyszer lehetne közvetlen érintkezést találni […] ezek a benyomások a tulajdonképpen döntő tényezőknek csak közvetve adatnának át és így tulajdonképpen nem is érvényesülhetnek. […] amennyiben mi egyszer megnyilatkozhatunk, ez a körülmény még idegesebb mozgolódásba hozná ellenfeleinket, akik, mint már az első alkalommal történt, mindnyájan előre rohannának, hogy az általunk előadottakat megcáfolják, ami olyan tényezőkkel szemben, akiknek az értesülései hiányosak, nem is nehéz dolog. Nekünk pedig semmi mód sem adatik arra, hogy az ő cáfolataikat visszacáfoljuk. Olyan rettenetesen egyenlőtlen harc ez, amelyben csak valami csoda folytán lehet eredményeket remélnünk.” Külföldi újságíróknak Apponyi kifejti: „Az összes ellenjavaslatok a népszavazás elvén alapulnak. Sohasem fogjuk Magyarország bármely részének elszakítását elismerni, ha az nem népszavazás alapján történik. […] egyáltalán nem látom be, hogy micsoda ellenérvekkel utasíthatnák vissza ezt az álláspontunkat. Előre és leghatározottabban kijelentjük, hogy el fogjuk ismerni minden népszavazás eredményét, bármennyit veszítsünk is miatta.”

Az Est Hetvennégy vagon menekülő érkezett a Bánságból címmel arról ír: „A nyugati pályaudvar vagonvárosa új lakókkal szaporodott. Hetvennégy vagonban megjöttek a temesvári, aradi és karánsebesi kiutasítottak. Javarészük bíró, tanár, tanító, közgazgatási tisztviselő családokból áll, kik Romániát nem voltak hajlandók hazájuknak elismerni. Inkább nekiindultak a bizonytalanság útvesztőinek, az éhezésnek, a fázásnak, de nem tudták a lelküket eladni.” A Pesti Napló Románia fél a revanstól című írásában közli: „Halálraítéltek öt magyar tisztet, egy polgármestert és egy járásbírót.

” Majd Magyar mártírok címmel mutat rá az atrocitásokra. „Kolozsvárott halálraítéltek katonatiszteket és polgárokat. Egyetlen nagy vétkük az volt, hogy magyarok voltak. Lehet, hogy ezt az ítéletet már végrehajtották és az a néhány magyar ember már nem él többé. Beállottak azok közé a mártírok közé, akik, amióta a magyar Erdélybe ellenség tette a lábát, szünet nélkül jelentkeznek – itt vagyok, inkább a halál, mint ilyen rabszolgaélet! A mártírok e sorsában mindenfajta rendű és rangú polgárt meg lehet találni, de legtöbb közülük mégis a szerény, szürke tisztviselő, hivatalnok, bíró, vasutas, katonatiszt, tanító, tanár, birtokos. A magyarság törzse, a magyarság kiapadhatatlan csodakútja. […] őrájuk gondolni annyit jelent, hogy magyarok vagyunk, s azok is akarunk maradni. Azt óhajtjuk, róluk emlékezve, hogy ez ezeréves ország élje tovább életét és feleljen meg hivatásának. Legyen továbbra is az európai kultúra előretolt katonája.”

Horthy Miklós főparancsnok interjút ad az amerikai Associated Press­nek és Az Estnek. Kijelenti: „A neuilly-i békefeltételek katasztrófát jelentenek nemcsak ránk, hanem egész Közép-Európára. […] Az a komplikált épület, amely a Duna mentén az Északi-tengertől az Adriáig terjed, germánokból, északi és déli szlávokból tevődik össze és a magyarságban kapta meg azt a zárókövet, amely a kupolát egyensúlyban tartja. Most a zárkőből hasogat le az entente darabokat. Magyarország összeomlik, de vele dől az egész épület. […] Az ellentétek egyre fokozódnak és a fölmerült problémák közül, amelyek a világháborút előidézték, nemhogy egyetlen egy is megoldódott volna, hanem ellenkezőleg, valamennyi kiéleződött. […] Mérhetetlen szenvedés és nyomorúság szakad a békefeltételekből a világra és ez a béke, az entente békéje, tűrhetetlenebbnek látszik a háborúnál. A legszomorúbb az, hogy mindez most következik be, amikor a konstruktív erők legnagyobb megfeszítésére volna szükségünk – nemcsak nekünk, hanem az entente-nak is – amikor a vörös rém a szomszédban üti fel a fejét és az erkölcsileg lerongyolt nemzetek minden kóros bacilus befogadására és terjesztésére hajlamosakká válnak.”

Megyeri Dávid - ]]>www.magyarnemzet.hu]]>