- 0
A történet röviden annyi, hogy a csaknem kilencven esztendős hölgy 2016 januárjában egy étteremben nyilvánosan kijelentette, hogy a nácik semmiféle népirtást nem követtek el, és nem voltak gázkamrák Auschwitzban. Egyúttal azt is kétségbe vonta, hogy több millió embert gyilkoltak meg a koncentrációs táborban. Az öreg agyalágyult szónoklatáról filmfelvétel is készült, így hiába védekezett azzal, hogy ő csak idézett valamit valahonnan, a bíró úgy döntött, nem hagyja futni a nácimamit – így nevezi Haverbecket a német sajtó – és lesittelte a közveszélyes felforgatót.
Távolról nézve elég röhejes a történet, ha azonban tudjuk, hogy az öreglányt már négyszer is elítéltek hasonló ügyek – 2009-ben például 2700 eurós büntetéssel sújtották, amiért „új pogrommal” fenyegette meg a németországi Központi Zsidó Tanács akkori elnökét, 2015-ben pedig tízhavi börtönbüntetésre ítélték, amiért kijelentette, hogy a holokauszt a “történelem legnagyobb hazugsága volt” – miatt, igaz, egyszer sem került börtönbe, akkor valahol a szólásszabadság mártírjaként kell tisztelnünk a megrögzött holokauszttagadót.
Ő is így tekint magára.
Internetes oldalán „a történelem felülvizsgálatának” képviselőjeként és az „igazság rendíthetetlen harcosaként” mutatkozik be.
Perifériáról a hatalomig
A dologban persze nem az az érdekes, hogy mit gondol a nénike a holokausztól, vagy mit gondol saját magáról, hanem az, amivel kezdtem: a huszonegyedik század második évtizedében, az emberi kultúra és civilizáció legmagasabb pontján állva, a múltjára és jelenére, humanizmusára és racionalitására oly igen-igen büszke Európa kellős közepén börtönbüntetésre lehet ítélni valakit gondolatbűn miatt.
A holokauszttagadás kriminalizálásával olyan útra lépett a modern társadalom, amely egészen elképesztő, középkorias babonaságok előtt nyit utat. A következmények beláthatatlanok és rendkívül baljóslatúak.
Valóban azok, nem úgy, mint egy szerencsétlen öregasszony nézetei.
Az aggodalmaskodók aggodalmai felett azonban sokan csak legyintenek: nem kell tagadni a holokausztot, aztán jól van. Csakhogy a gondolatbűn elismerését, a véleménynyilvánítás szabadságának megkérdőjelezését, a lelkiismeret, a meggyőződés törvényi korlátozását nem pusztán elvi okok miatt kell visszautasítanunk. A gondolatbűn törvénybe foglalása nagyon is gyakorlati kérdés ma már.
Olyan jelenség, ami –, ha meg nem fékezzük – élhetetlenné teszi az életet.
Bálint Botond barátom éppen a minap figyelmeztetett a Magyar Idők hasábjain arra, hogy komolyan kell venni az elmebetegeket. „Hiába élnek még közöttünk… mára már elveszítették befolyásukat a társadalomra azok a generációk, akik átélték, hogyan váltak a nácik és a kommunisták nevetséges, komolytalan és szánalmas szélsőségből mindenható urakká.” Tény: senki nem képzelte, hogy azok a marginális alakok, azok a szerencsétlen lúzerek, azok a perifériákról óbégató vesztesek, akik náciként, nyilasként, kommunistaként, vagy ki tudja miféle divatos -istaként határozták meg magukat, egyszer tényleg a nyakunkra ülnek és megvalósítják hagymázas fantáziáikat, a Dunába lövik a zsidókat, kirabolják a polgárokat…
Börtön a névmástagadóknak
A holokauszttagadás kriminalizálása – bár nem tűnik fontos ügynek – mégis az első lépése volt annak az útnak, amelyen ma már ott tartunk, hogy egy helytelen névmás használatáért is börtönbe zárható valaki.
Nem történt elírás. Jerry Brown kaliforniai kormányzó a múlt héten aláírta azt a törvényt, amelynek értelmében azok, akik elutasítják, hogy egy másik ember „előnyben részesített nevét vagy névmásait” használják, pénzbírsággal sújthatók, vagy akár börtönbe is zárhatók.
Szögezzük le: a törvény valójában azt mondja ki, hogy a valóság nem érvényes.
A törvény által megfogalmazott elvárás állampolgári kötelességgé teszi a valóság tagadását, amennyiben egy elmebeteg ezt elvárja a törvénytisztelő polgártól. A törvénytelen cselekmények között szerepel például az, hogy, ha a bűnös „szándékosan és ismétlődően” kibújnak egy transznemű személy „előnyben részesített nevének vagy névmásainak” használata alól az után, hogy „világosan tájékoztatták az előnyben részesített névről vagy névmásokról”.
Igaz, hogy a most elfogadott embertelen szabály konkrétan az egészségügyben dolgozókra vonatkozik, s állítólag a kórházakban, nyugdíjasotthonokban és hasonló létesítményekben lévő transzneműek bolondériáját védi, ám innen robbanásszerűen terjedhet el az egész államba.
Egy olyan országban, ahol a precedensjog uralkodik, könnyű olyan bírót találni, aki bárkit hajlandó lesz elítélni azért, mert valakit nem megfelelő névmással illetett.
Odáig jutottunk, hogy már a nem megfelelő névmás is gyűlöletbeszéd.
Miközben életünk, szokásaink, polgári létünk, gondolat- és szólásszabadságunk, azaz emberi méltóságunk megrablóit valóban okunk van gyűlölni. És sajnos a védekezést pont egy ellenszenves, demens, ostobaságokat hőzöngő vénasszonynál kell kezdeni!
