Máig nyögjük a továbbélő SZDSZ-t

Nehéz vitatkozni azokkal, akik úgy vélekednek, hogy az SZDSZ történetének legpozitívabb pillanata a megszűnése volt. Önfelszámolása után évekkel mégis érdemes beszélni a maga által liberálisnak mondott egykori alakulatról, mivel máig itt él velünk az a rombolás, amit ránk hagyott. Maga a szellemiség, és sokszor a szereplők is napjaink részesei, fejlődésünk, polgári építkezésünk megrögzött hátramozdítói, akadályozói. Emiatt is nagy horderejű, hiány­pótló vállalkozás Fricz Tamás, Halmy Kund és Orosz Tímea Az SZDSZ-jelenség című tanulmánykötete az Antológia Kiadó gondozásában. A jó könyv beindítja a fantáziát, s továbbgondolásra késztet. A Liberalizmus Magyarországon a rendszerváltás idején alcímű munka is ilyen.
A hazai liberalizmus, illetve az SZDSZ története tabutéma a közbeszédben, amiről kizárólag agyoncsépelt közhelyeket szabad pufogtatni, s aki értelmes, a lényeget megvilágító, nem PC-kompatibilis, humorosan találó meglátásokkal áll elő, könnyen a politikailag inkorrekt kategóriában, a partvonalon túl találhatja magát. A Rendszerváltás Történetét ­Kutató Intézet (Retörki) támogatásával közreadott mű azonban érzékelteti: a honi pszeudo­liberális formációt, az SZDSZ-t éppen azért szüntették meg, hogy tovább élhessen. Miként Fricz Tamás esszéjét zárja: az SZDSZ valójában nem szűnt meg, csak átalakult.

Abban a pillanatban, ahogy már érvényesült a párton belüli többségi demokrácia, és nem azt az elnököt választották meg 2009-ben, aki az addigi, posztkommunistákat pártoló irányvonalat vitte volna tovább, napok alatt otthagyták prominensei, vezetői Magyar Bálinttól Konrád Györgyig, Pető Ivántól Haraszti Miklósig.

E sorok írójának élénken él az emlékezetében, amint Bence György, a kiváló filozófus jóízűen nevet azon, hogy az SZDSZ-t notóriusan pártként aposztrofálják, holott az csupán egy baráti kör, amit tagjai bármikor megszüntethetnek, ha erre szottyan kedvük vagy az látszik az adott politikai helyzetben célszerűnek.

És lőn: varázs­ütésre úgy összeomlott az SZDSZ, mintha a világon sem lett volna – csak az irdatlan adósság maradt utána. Még a pártszervezetek is nyom nélkül elillantak, akár az esővíz a homokban. A szélsőliberális kompániá­nak már nem volt fontos a saját pártja, ha nem ők vezetik. Tudták: a 2010-es választáson már nem bírnának bejutni a parlamentbe.

Így történt, hogy az a politikai tömörülés, amelyet Antall József első szabadon választott miniszterelnök – még a jobboldaliak értetlenségét is kiváltva – álcázott baloldali pártnak nevezett, inkább osztódással szaporodott és ügynökeit szétszórta a szélrózsa, illetve a ballib pártocskák, álcivil szervezetek minden irányába. Ennek eredményeképpen az SZDSZ-esek ma mindenütt ott vannak az ellenzékben. Minden ál-emberijogi szervezetben, a spekulánsmilliárdos pénzén kitartott NGO-ban ott élnek s virulnak azok a régi figurák, kefeügynökök, akik az SZDSZ holdudvarát alkották vagy a Soros-istálló megbízottai. Arról, hogy ez nem hóbortos túlzás, napjaink politikai eseményei tanúskodnak.

Nem szabad udvariaskodnunk azzal, hogy a börzecézár és a magát demokratikus ellenzéknek hívó garnitúra pusztán egymásra talált annak idején, amikor valójában Soros György projektje volt az egész párt, amit Szabad Kezdeményezések Hálózatának, majd SZDSZ-nek neveztek el a nyolcvanas évek végén.

A Magyarországon már 1984-ben a pártállam virágzása idején horgonyt vetett Sorosnak kellett egy párt, amivel bele tud nyúlni a nagypolitikába, és meg tudja akadályozni, hogy az általa szenvedélyesen utált, nacionalistának bélyegzett nemzeti irányba hajoljon el a pusztán modellváltásra, rendszerigazításra, politikai plasztikázásra kijelölt állami berendezkedés.

Ehhez turbóztak fel a (poszt)kommunista média közreműködésével néhány értelmiségit némi ellenállói legendagyártással. Amikor pedig eljött a záróra, lehúzatta a rolót az álliberális egylettel, mert már nem maradt ember, aki ne látott volna át a szitán. Majd zubbonyt, helyesebben rinocéroszbőrt váltatott a fazonigazításon átesett bábokkal, és eljött a civil szervezetek dicsőséges kora. Itt tartunk most, ennek a levét isszuk éppen.

„Azt hiszem, a magyar jogállam további csonkolását jelenleg pár ezer liberális polgárjogi harcos, kisebbségvédő értelmiségi tartóztatja föl. Egyesületek, civil szervezetek, jogvédő irodák, melyek tiltakoznak, próbapereket indítanak, tüntetnek” – idézi az Élet és Irodalom egyik cikkét Halmy Kund.

Elcsépelt szöveg a napi balos sajtóból, a meglepetés akkor éri az olvasót, amikor megnézi a megjelenés dátumát. Az ugyanis nem 2018, hanem – 2001. Ergo: 17 év alatt semmit sem frissült a liberálisok szegényes őrjöngési, káoszteremtési eszköztára! A történész hozzá is fűzi: az utóbbi szervezetekbe vetett messianisztikus hit a balliberális oldal alapvető jellemzője lett. „A konzervatív értékek képviselői pedig a haladás, a progresszió maradi, veszélyes ellenségeiként lettek leírva kivétel nélkül. Akire ráaggatták ezeket a jelzőket, nem szabadulhatott a liberálisok által felállított karanténból.”

Mindebből leszűrhető: az ÁVH típusú társadalomzaklatási módszert az eszdéeszes stratégák fejlesztették tovább, amit a mai napig buzgón gyakorolnak. Csakhogy a világpolitikai, európai és hazai választási fejlemények afelé tendálnak, hogy ez a bizonyos – maguk eszkábálta – karantén nem a kereszténydemokrata, konzervatív oldalt, hanem a liberálbalos kommandókat kezdi össznépileg körülvenni, amin a nemzetközi, uniós mozgalmi segítség sem tud érdemben változtatni.

Szinte hihetetlen, hogy mennyire ugyanazokat a rágalmakat hangoztatják, mint évtizedekkel ezelőtt. Annyira nem tűnt el a hajdani Soros-párt, hogy minden mai ellenzéki csoportosulás, képződmény, legyen az párt vagy NGO, álcivil szervezet, éppolyan szavahihetetlen és nemzetfóbiás lett, mint az SZDSZ.

A világ változásai leperegnek erről a hamis zsenitudatú, nagyképű, saját nemlétező intellektuális fölényében vakon bízó szektás dogmatikus bandában. Kimondható: ez az egyik legmaradibb társaság a történelemben.

Amit még tragikomikusabbá tesz, hogy paradox módon éppen a haladást fennen hirdetők képtelenek a változtatásra és megújulásra. További abszurditás, hogy a papíron a szabadság mindenekfölött-valóságáról papolók a legnagyobb ellenségei a szólás-, a véleményalkotási és sajtószabadságnak, s ez az Európai Unió napi gyakorlatában – no meg hazai követőik militáns hozzáállásában – tisztán tetten érhető.

Nem kétséges: a Soros Demokraták Szövetsége névvel is illethető kalózkonglomerátum nélkül az elmúlt harminc évünk is könnyebb lett volna. Hiányában viszont nem kaphatott volna védőoltást az irracionális politikai szédelgések ellen a magyar nemzet. Így akaratán kívül a Soros-pártnak és rajongói körének is köszönhető, hogy kellően felvérteződtünk az inkorrekt politikaikavarás-kultúra ellen, és képesek vagyunk kivédeni a brüsszeli támadásokat.

Megyeri Dávid - ]]>www.magyaridok.hu]]>