Három testőr

Hej, mostan puszta ám igazán a puszta – mondhatná Petőfi Sándor a Jókai utcai MSZP-székház előtt sétálva, de nem mondja. Persze miért is mondaná, hiszen nem andalog a Magyar Szocialista Párt Jókai utcai székháza előtt, másrészt hiába foglalkozott politikával, hiába írt a szabadságról, a királyokról, a forradalomról, nem egy politológus típus. De attól még igazán puszta a puszta.

De még mennyire puszta, ha az egész baloldalra gondolunk. Normális országban, idilli körülmények között a politikai baloldal néhány hiteles, de némileg elkülöníthető szegmensből áll. Mondjuk van egy hiteles és autentikus kommunista párt, van egy hiteles és szintén autentikus szociáldemokrata párt, egy szocialista, esetleg egy szociálliberális párt és akkor azt mondhatjuk, ez a baloldal.

De mi még ezt sem mondhatjuk.Történelmileg úgy alakult (ismerős érv), hogy a rendszerváltás után az állampárt, az MSZMP romjain megalakult MSZP egyedüli erőként rátelepedett az egész létező, vagy talán nem is ennyire és így létező baloldalra. Volt ávósok és reformerek, ifjú titánok és kommunista ősbölények, párttikárok  elegye, no meg az ezekből lett újkapitalisták nem elhanyagolható liberális segítséggel uralták az utolsó két évtizedet. A totális globalizmust kiszolgáló, a piacokat elzáró és a hazai termelést brutálisan megszüntető politika az ő hathatós támogatásukkal évtizedekig virágzott, az ország pedig tönkrement. Aztán jött 2010, tudjuk, a magyar társadalom válasza ismert. Megpróbáltuk felszámolni a romokat. És most 2014. A társadalom újfent válaszolt.

Ebből persze tanulni kellene, de úgy tűnik, hogy ez nem mindenkinek sikerül. Sőt, szögezzük le, az EP-kampány kifejezetten alpári, egyenesen proli volt.

Az előzetes közvélemény-kutatások azt jósolták, hogy a kis pártoknak kevés az esélyük, legfeljebb egyikük érhet el valamit. Ehhez képest hárman is nyertek és szereztek összesen négy mandátumot. Örültek is neki, úgy prolisan. Gyurcsány hajnalig ropta a táncot, Bajnai hálálkodott, szegény Mesterházy meg búsan hazament.

Tavasszal hatalmas agyak találták ki a nagy baloldali összefogást, a kormányváltást. Azt hirdették, hogy Battonyától Nemesnedvesig hatalmas és valós országos igény van rá, aztán láttuk, hogy mennyire. Most pedig azt üvöltötték, de már külön-külön és jó hangosan, hogy hatalmas a tét, hazánk Európához vagy a sötét Kelethez, többek között Levédiához csatlakozik-e. Érdekes ez a magyar nép, hogy Levédiát választotta, ráadásul hatalmas többséggel.

Szegény Mesterházy képes volt azt mondani, hogy az európai jobboldal a megszorítások, a baloldal pedig a munkahelyteremtések híve. És ezért fog győzni Brüsszelben az európai baloldal. (Nem győzött.) Aztán most, a második totális bukás éjszakáján gratulált a győztesnek. Néhány hete még nemhogy nem gratulált, de meg is magyarázta nagyképűen, hogy miért nem, mert a győztes nem méltó arra. Úgy tűnik, az MSZP elnökségéből kivesztek a polgári értékek, az emberiesség kulturált szokásai. Pedig a műveltség, a kultúra reflex, vagy hoztuk von Haus aus, vagy nem. Ebben még akkor is hiszek, hogy az illemtanár Szanyi listavezetőként jutott ki Brüsszelbe.  

És itt van szegény Bajnai, aki képes volt azt mondani, hogy olyan képviselőik lesznek, akik – ha lehet, a kormánnyal együttműködve, de ha kell, a kormánnyal szemben is – képviselik a nemzeti érdeket. És megjelent az óriásplakátokon kifestve arcán a nemzeti és az uniós zászlóval. Mint egy bohóc, a mai sporteseményeken a tömegszurkolók egyike. Kétségtelenül nagyhatalom ma a piárosoké, a kreatív stylisteké, de el nem tudom képzelni, hogy Antall József bárkiknek is megengedte volna, hogy kifestett arccal jelenjen meg a plakátokon. Arról meg nem is beszélve, hogy ilyen ökörségeket, pontosabban és konkrétabban fogalmazva baromságokat mondott volna, hogy Brüsszelben a kormánnyal szemben is lehet képviselni a nemzeti érdekeket. (Persze Göncz Kinga, Gurmai és Bokros szerint lehet, de ezt most hagyjuk.) Antall kisujjában volt az európai demokrácia, Bajnainak fogalma sincs, hogy működik az uniós parlament.

De azért óvatosan bánjunk ezzel a Bajnaival, apukája egy személyben privatizálta egész Baját, majd Bécsbe költözött, jó régen volt. Aztán fiáról lepergett az egész Hajdu-Bét tragédia, ez is jó régen volt. Aztán valahogy (hogy?) miniszterelnök lett. Aztán valahogy (hogy?) Hillary Clinton kedveltjévé vált, támogatással, pénzekkel, tanácsokkal. Most meg, miután lemondott minden létező uniós és magyar parlamenti posztjáról, meghívták erre a zavaros és titkos Bildelberg-találkozóra. Bizonyára nem, mint focikapust értékelhették, talán tud valamit, más kérdés, hogy mi nem tudjuk, hogy mit, sőt, fogalmunk sincs róla.  

És itt van szegény Gyurcsány (bocsánat, ilyen nincs). Táncoljon csak reggelig, táncoljon örökre, mert nagy dolog egy embernek szétverni saját pártját, majd a romokon tort ülni, örvendezve a megyei 3-4 százalékos győzelmeken.

Így állunk. Mesterházy otthon kesereg és nem érti. Bajnai megint felkészül valamire, Gyurcsány csak bulizik.

Szegény Petőfi Sándorunk pedig örülhet, hogy nem lett politológus.