Gajdics Ottó - Esterházy Dopemannal éledezik

Páholy - El a szőrös szoci kezekkel Ady Endrétől!

Születésnapjának 136. évfordulóján konferenciát szervezett az MSZMP élő örökségét ápoló Földes György által igazgatott Politikatörténeti Intézet. Tudósítását a magasröptű elménckedésről Ferencz Győző költőt idézve imigyen kezdte egy szélsőbaloldali újság:

„Ha a lapok ismét megjelentetnék Ady Endre tárcáit, senki nem venné észre, hogy több mint száz éve íródtak. Az ő gyomra is felfordult a magyar választási harc és az antiszemitizmus elterjedése láttán, kárhoztatta a korrupciót, az ország elmaradottságát, a haladás ellenségeit.”

És valóban, Ady ilyen volt. De rendkívül találó mondatokat bogarászhatnánk ki életművéből a politika azon megnyilvánulásaira is, amikor álbaloldali milliárdosok hullatnak krokodilkönnyeket a hajléktalanokért és az éhezőkért kétes körülmények között zabrált aranyaikon ülve, miközben az igazságosság nevében gazdagnak hazudják azt, aki többet keres az átlagbérnél. Ugye, disznófejű nagyurak? Arra is nagyon kíváncsi lennék, szerinte ki ma a haladás ellensége, kit tenne felelőssé az ország elmaradottságáért, tűrné-e, hogy a világ legkorruptabb gazemberei nevezzenek korruptnak másokat. Azonban ezen a bugyuta szinten nevetséges egy zseniről gondolkodni. Ezért inkább felszólítom a szocialista pártpanoptikum zombihadseregét: El a kezekkel Ady Endrétől!

Már akkor sokkal hangosabban kellett volna szólni, amikor József Attilát próbálták röhejes módon úgy beállítani, mintha a költőnek bármi köze is lenne az általuk hazudott baloldalisághoz. Nemrég Kölcseyt mocskolták, az sem érte el mindenki ingerküszöbét. Érthetetlen a normálisan gondolkodó emberek defenzívája a kultúra területén, amit a balliberális agymosó banda már rég a saját felvonulási terepévé tett. Pedig nagyon nem mindegy megváltozik-e, és mikor ez az uralkodó trend. Sokkal több múlik azon, mi történik a kultúra területén, mint amit ezek a történések önmagukban jelentenek. A baloldal már rájött, hogy még a pártpolitikai üzenetek célba juttatását is döntően befolyásolja, hogyan reagál rájuk ez a közeg. Nem véletlen, hogy azt állítják, a jelenlegi kormány lemondott erről az alrendszerről, nem érdekli a kultúra, a művészet, csak zsákmányszerző akciók helyszíneként tekint rá. Még ha össze is keverednek ebben a kijelentésben vágyaik a valóság elemeivel, akkor is elgondolkodtató a közhangulat számukra kedvező alakulása.

Nem hiszem el például, hogy csak én emlékszem azokra a hazug, minden jelentősebb alkotót (Adyt, József Attilát különösen) a szocializmus hírnökének beállító tankönyvi elemzésekre, amelyeket még a nyomdában úgy kellett volna megritkítani, mint a Holt költők társasága című film emlékezetes jelenetében tépik ki a fellelkesült diákok irodalomkönyvükből a baromságot. Nem igaz, hogy csak nekem voltak nyugodtan hősnek nevezhető magyartanáraim, akik nem csak a forradalmi verseket tanították, hanem az istenkeresőket, a létkérdéseket feszegetőket, a szerelmeseket is. Miért nem fogunk össze? Miért nem kiáltunk egy nagyot? Miért nem vesszük észre, hogy az előző rendszer itt maradt figurái az újonnan kiképzett követőikkel már megint mindent jobban tudnak, a mindent ki- és megmagyarázók már megint itt vannak, és lopnak szemérmetlenül. Most a példaképeinket, a szimbólumainkat, a szavainkat. Mert nekik nincs. De kampány van, szólítja őket az agyukba égetett politikai program. Ezért kell elvenniük Adyt is. És nincs vége a sornak. Jön majd Shakespeare, Schiller, Dosztojevszkij, Gorkij, Shaw, Móricz, Kosztolányi, Thomas Mann, Franz Kafka, csak találjanak jó apropót.

Honnan szedem ezt a listát? A már említett Ady-konferencia egyik előadója volt az MSZMP Központi Bizottságának tudományos, közoktatási és kulturális osztályának valamikori munkatársa, az MTA Lukács György archívumának egykori tudományos főmunkatársa, a Lukács György Alapítvány kuratóriumának elnöke, az MSZP tudományos tagozatának elnökségi tagja, a 2010 előtti rádiós médiakuratórium szocialista delegáltja, Agárdi Péter. Ő sorolta a fenti neveket egy korábbi tanulmányában. De még érdekesebb, amit az élőkről ír. Hagymázas teóriájában azt állítja, hogy az úgynevezett szimbolikus politizálás terén szinte ledolgozhatatlan hátrányban van a baloldal a Horthy-kultuszt ébresztgető, nyilasokat példaképül állító, az idő kerekét visszaforgató jobboldallal szemben. Ennek okát természetesen nem saját hazugságaikban találja meg, hanem pusztán elvtársai erőtlenségének és rosszul átélt szégyenérzetéből fakadó tehetetlenségének tulajdonítja, amit a rendszerváltás előtti időszak „értékeinek” feldolgozatlanságával indokol. Bátorítja is őket a sokkal aktívabb kiállásra a baloldali kultúra felfogás mellett. És láss csodát, már felcsillant szemében a reménysugár:

„Bármilyen jogosak is ezek az éles (többnyire önkritikus) elemzések, azért látnunk kell egy baloldali–liberális–demokratikus ellenkultúra éledezését is – például köztéri akciókban, versben, színházi rendezésekben, irodalmi publicisztikában, fotómontázsban, digitális művészetben; akár divatszerűen is. A „neten lógó” fiatalabb és idősebb korosztályok között elementáris hatása van a radikálisan társadalomkritikus montírozott gúnyképeknek, az ún. mémeknek. Nem szeretnék senkit „kompromittálni”, de tény: az elmúlt másfél-két évtizedben s különösen 2-3 éve elszaporodtak a mindenféle tekintélyelvűséget, emberi aljasságot, másokat kiszolgáltatottságba taszító újrendiséget, gőgöt és nacionalizmust művészi erővel sújtó lírai és kisprózai remekművek is (a már eltávozott Orbán Ottótól kezdve Kemény Istvánig, Térey Jánostól Parti Nagy Lajosig, Erdős Virágtól Kántor Péterig; illetve Esterházy Pétertől Háy Jánosig, Kácsor Zsolttól Grecsó Krisztiánig…). De sorolhatnám azokat a színházi produkciókat, rendezéseket (Alföldi Róberttől Mohácsi Jánosig, Máté Gábortól Pintér Béláig, Mácsai Páltól Rába Rolandig, Ascher Tamástól Bodó Viktorig, Zsótér Sándortól Csizmadia Tiborig, az újabban csak ritkán rendező Schilling Árpádtól Zsámbéki Gáborig), azokat a könnyű- és rockzenei koncerteket, hiphop- és rap-együtteseket (Ganxsta Zolee-tól az Akkezdet Phiaiig, Beck Zolitól Geszti Péterig, Bródy Jánostól Dopemanig), azokat a félamatőr kiállításokat és internetes kompozíciókat, amelyek szintén sűrűn telítve vannak a mával.”

Leleplező erejű felsorolás, akár akart kompromittálni bárkit, akár nem. Gyakorlatilag Konrád Györgyön és Heller Ágnesen kívül Agárdi megnevezett mindenkit, akinek döntő szerepe volt abban, hogy a Páholy című műsor létrejöjjön. Mert bár állítása szerint ez a csapat nem tudta, nem is fogja tudni fölszámolni a baloldali kultúra hendikepjét, s még kevésbé volt képes átvenni a kezdeményezést, azért ebben a levezetésben is sikerült egy méretes hazugságot elrejtenie. Nevezettek ugyanis a magyar kortárs művészet legsikeresebb, legkezdeményezőbb alakjai, még akkor is, ha kvalitásaik finoman szólva nem egyenértékűek. Olyannyira, hogy ők és rajongóik nem is ismernek el művésznek senkit és műalkotásnak semmit, ami nem tőlük származik, vagy nem az ő módszereiket alkalmazza. Nemzeti konzervatív oldalon éppen miattuk érzik sokan fölszámolhatatlannak hendikepjüket. Azért nem szállnak vitába – egyébként termékeny módon – saját műveik, ars poeticájuk, művészetfilozófiájuk felmutatásával, mert könnyen a mellőzés, a kiszorítás, a lebunkózás élményében lehet részük, miközben azt látják, hogy az aktuális kultúrpolitika is inkább az odasimulást, az alkalmazkodást, a konfliktuskerülő kiegyezést preferálja. Hiába hozza fel a balliberális oldal ellenpéldaként a Magyar Művészeti Akadémiát, mert annak valódi kulturális esemény, művészi teljesítmény még nem, egyelőre inkább a botrányok ellenére szilárd politikai akarat adja a rangját. De definiálatlan, mit tekintünk jobboldali kultúrának, ha van ilyen egyáltalán.

„A baloldal kultúrája tehát nem valamiféle elkülönített, ideologikusan leszűkítve értelmezett baloldali kultúra, hanem egy tág, nyitott, sokszínűbb értékövezet és gyakorlat, amelynek a funkciója az, hogy társadalompolitikai értelemben „baloldali”. A modern civilizációk működésének és fejlődésének alapja a társadalom általános műveltsége, iskolázottsága, munkakultúrája, az egyes szociális rétegek, osztályok kulturális állapota, az egyenlőtlenségek természete és dinamikája.” – írja Agárdi.

Vallomás ez az egész pályás letámadásról, arról a szemléletről, hogy ami kultúra, az csak és kizárólag baloldali lehet. Következésképpen, ami nem baloldali, jobb esetben csak ellenkultúra, ellenségesebb megközelítésben kulturálatlanság. És ezzel semmit nem tud kezdeni a rendszerváltás előtt elnyomott, azóta pedig kisemmizett jobboldal. Még ma is sokszor hallani az önironikus sóhajt kultúráról, művészetről beszélgető nemzeti érzelmű értelmiségiektől, konzervatív gondolkodóktól, hogy „nem baj, majd ha kormányon leszünk!”

A rend kedvéért, és a Páholy előremutató gondolkodásának bizonyítékaként nem hallgatom el az Adyról születésnapján megszületett legjobb mondatot sem. Földes György úgy vélte, a költő a nemzeti önreflexió alapja lehet. Úgy van. Egyet értünk. Ehhez azonban hátrább a szocialista agarakkal! Úgy nem lesz párbeszéd, ha mindenki nacionalista, náci, fasiszta, rasszista, kirekesztő, antiszemita, korrupt bunkó, ha nem baloldali. Akkor a jobboldal számára minden vele egyet nem értő marad MSZMP-s, kommunista, bolsevik, padlássöprő, kitelepítő, erőszaktevő, tolvaj, korrupt gazember. Abba kellene már ezt hagyni. De ez nem fog menni, csak egyenrangú felekként, a kölcsönös tiszteletet megadva, érdeklődve és érzékenyen egymás iránt. Olvassunk tehát úgy verset, publicisztikát, hogy nem csak a másikról alkotott (bal)ítéleteinkhez, téveszméinkhez keressük az idézhető töredékeket, hanem megpróbáljuk megérteni az egészet. Akkor is, ha minden eltörve, láng részekben, szerelem darabokban! Vagy éppen ezért.

Gajdics Ottó - mno.hu