Bogár László: Hamis mítoszaink

A következőkben két olyan hamis és hazug mítoszt vizsgálnék meg kicsit részletesebben, amelyeket feltehetőleg az önmagukat nemzeti érzelműnek vélő értelmiségiek közül is sokan evidenciaként fogadnak el és terjesztenek magától értetődő természetességgel. Az első a Ratkó-korszak teóriája.

A Rákosi-korszak egészségügyi miniszterének, Ratkó Annának a neve egy egész történelmi korszak jelké­pévé vált, szívósan él tovább ma is, és bizonyosan még sokáig lesz emblémája e sötét időszaknak. Nevéhez fűződik a teljes abortusztilalom bevezetése, ami evidenciává tette a konstruált közbeszédben azt a végzetes tévképzetet, hogy valójában csakis és kizárólag azért születhetett akkoriban sok gyerek, mert nem volt esély a művi terhességmegszakításra. Ha azonban megpróbálunk kicsit elszakadni a kétségtelen sikerességgel belénk sulykolt sztereotípiáktól, akkor a következőkkel kellene szembesülnünk. Legelőször is azzal, hogy a magyar társadalom 1956-ig egészen bizonyosan megőrizte szakrális talapzatának alapvető szerkezeti elemeit. Éppen ez volt az alapvető oka ugyanis annak, hogy a helyi közösségek szinte napok alatt teremtették meg a helyi önigazgatás olyan formáit, amelyek ezeket a hagyományos, ősi mintákat követték. Egy szakrális talapzatát megőrizni képes emberi közösség pedig azzal is tisztában van, hogy saját teremtettségét azzal hálálhatja meg, ha ő maga is teremt.

Hogy legfőbb feladataként megteremti és egészségben felneveli a jövő nemzedékét. Egészen bizonyosra vehetjük, hogy a háború utáni magyar társadalom tisztában volt ezzel, és abortusztilalom nélkül is biztosította volna önmaga fizikai testének folyamatos bővített újrateremtését. Abban is biztosak lehetünk, hogy működtek azok az ősi mechanizmusok is, amelyek a nagy véráldozattal járó háborúk után „automatikusan” megemelték a termékenységi rátát. E mutatónak minimum 2,1–2,2 között kellene lennie minden olyan társadalomban, amelyik még képes önmaga szakrális talapzatának fenntartására. A háború utáni évtized során a termékenységi mutatóink 2,8 és 3,2 között voltak, és ezen a teljesen szabad abortusz sem változtatott volna lényegesen.
A mai ráta valahol 1,3 körül van, vagyis mélyen a stagnáláshoz minimálisan szükséges szint alatt.

Az az evidenciaként terjesztett tévhit, hogy az ország kizárólag azért maradt életben, mert Rákosi bölcs előrelátással visszatartotta azt önmagának abortusszal való kiirtásától, nemcsak velejéig hamis, de egyúttal végtelenül sértő is azokra az anyákra, akik abban a sötét és pusztító korszakban is magától értetődő természetességgel vállalták a gyermekszülést.

A másik ilyen önpusztító hamis mítosz a Kádár-korszak „gulyáskommunizmusához” kötődik, és arra a meggyőződésre épül, hogy kizárólag azért éltünk jobb színvonalon, mint a környező szocialista országok, mert a rendszer mindezt nyugati hitelekből biztosította. Ez talán még a Ratkó-korszak mítoszánál is mélyebben él a köztudatban vagy inkább a „köztudatlanságban”. A nyugatihitel-teória egyébként elemi szinten cáfolható, hisz az eladósodás korszakában életszínvonalra (lakossági fogyasztásra) fordított összegeknek alig több mint egy százalékát teszi ki a nyugati hitelekből származó nettó erőforrás-bevonás. Ebből aligha lehetett volna jobb életszínvonalat nyújtani a magyar társadalomnak.

Ráadásul ez a Nyugatról jövő nettó erőforrás-bevonás döntően olyan, főként nehézipari nagyberuházásokra összpontosult, amelyek egyáltalán nem járultak hozzá közvetlenül az életszínvonal emeléséhez. Sőt éppen ellenkezőleg, az életszínvonal alapját jelentő élelmiszergazdaság volt a Nyugatra irányuló exportunk alapja, ez tehát inkább „levett” az életszínvonalból, és nem hozzátett. A magasabb életszínvonalunkat sokszor a rendszer alaplogikájával szembe menve, a magyar társadalom, elképesztő önkizsákmányolással véghezvitt értékes alkotómunkája teremtette meg. Ha valóban helytálló lenne a „nyugati hitelből életszínvonalat” teória, akkor abból két következtetés adódna. Az egyik, hogy igazak a nagy magyar megszorítók (Kádár Jánostól Bokros Lajoson át Bajnai Gordonig tartó) sorának vádjai arról, hogy a magyar társadalom alapvetően ingyenélő hedonista fajta. Csak lustálkodik, és elvárja, hogy a Nyugat tartsa el. És bár a Nyugat egy mély érzésű, segítőkész, mondhatni karitatív társaság, de ugyebár az ő szívjóságának is van határa, oszt’ azért kerültünk ebbe a nehéz helyzetbe. Láthatólag elég egyszer tagoltan és hangosan végigmondani ezt a mondatot ahhoz, hogy belássuk, milyen ócska hazugságról van szó.

De azért ismerjük el, professzionális módon építették fel mindkét hamis mítoszt. Mindkettő kivá­lóan alkalmas ugyanis arra, hogy tovább roncsolja, egyébként is elég negatív önképünket.

Azt sugallja, hogy nem is érdemlünk mást, mint ezt a szomorú sorsot, és valójában csak azt kaptuk, amit megérdemeltünk. Vagyis a negatív önbeteljesítő jóslat alattomosan cinikus alkalmazásának lehetünk tanúi, és kétségtelen engedelmesen terjesztjük tovább ezeket a pusztító mítoszokat. Kérdés, meddig…