- 0
A történetet már lehet, hogy hallották. Most mégis elmesélném újra, hogy utána érthetők legyenek a Magyarország kapcsán adódó következtetések.
1914-ben azt találta mondani Henry Ford (nem sokkal az után, hogy gyártani kezdte a világ első futószalagon összeszerelt tömegautóját, a T-modellt), hogy öt dollárra emeli a munkások óradíját. Ez még mai árfolyamon számolva sem rossz fizetés (1100 forint), de akkor, majdnem száz évvel ezelőtt, egyik napról a másikra a középosztályba emelte a Ford autógyár alkalmazottait.
A legendás Henry Ford mindezt a „társadalmi igazságossággal” és a kapitalista „ésszerűséggel” indokolta. Egyszerűen azt feltételezte, hogy ha jól megfizeti a munkásait, akkor azok nem kizsákmányolt „melósok” lesznek, hanem fogyasztókká válnak. Előbb-utóbb megveszik nemcsak a saját maguk által összeszerelt Ford gépkocsit, hanem vásárolnak és fogyasztanak máshol is, pénzt pumpálnak más vállalkozók zsebébe, akik így és ebből (ez lenne legalábbis az elvárható) a saját munkásaikat is jobban megfizetik majd. És így tovább.
A vége, és ez már történelem, a „detroiti alku” lett 1950-ben, amikor a General Motors kiegyezett az akkor már elképesztően erős Egyesült Autómunkások Szakszervezetével.
Pontosabban nem is, a vége nem ez lett. A vége a második világháború utáni, egészen 1973-ig, az olajválságig tartó amerikai álom megvalósulása lett, a jóléti középosztály varázslata. Utána viszont Amerika, mondják most egyre többen, eltévedt. 1973 előtt ugyanis az amerikaiak átlagbére nagyjából azonos ütemben növekedett a teljesítményük színvonalával, csúnya szakszóval, a termelékenységükkel. Az egy munkaóra alatt előállított értékkel.
1973 után viszont ez a két mutató elszakadt egymástól. 1973 és 2011 között az amerikai munkások és alkalmazottak termelékenysége 80 százalékkal nőtt, a fizetésük viszont csak 4 százalékkal. Ha ehhez hozzáadjuk a béren kívüli juttatásokat, akkor is legfeljebb csak 15 százalékkal. 80 százalék kontra 15.
Ezért érzik úgy tízmilliók Amerikában, hogy egyre nagyobb a szakadék szegény és gazdag között, egyre jobban kizsákmányolják őket, miközben nekik egyre többet és jobban kell dolgozniuk. Ráadásul a cégek és tulajdonosaik profitja a kérdéses időszakban, tehát 1973 és 2011 között, 100 százalékkal nőtt. Felborult a társadalmi igazságosság.
Visszakanyarodva Henry Fordhoz, ő azt mondta, hogy egy ország csak akkor lehet sikeres, ha a lakosai úgy érzik, hogy stabil a munkahelyük, kiszámítható a jövedelmük és megbecsülés lengi körbe őket, értsd, tisztességes bért kapnak.
Manapság egyre többen érzik úgy, hogy például Németország jelenlegi sikere mögött épp az áll, hogy ott ezt a két mutatót, a bérek és a teljesítmény növekedését tudatosan nem hagyják elszakadni egymástól.
No de mi a helyzet Magyarországgal? 1990-től számolva az elmúlt 22 évben a magyar alkalmazottak termelékenysége 80 százalékkal nőtt. Könnyű ezt kiszámolni, mert 1990-hez viszonyítva 30 százalékos GDP-növekedést 25 százalékkal kevesebb foglalkoztatott állít elő. A reálkeresetek viszont csak 23 százalékkal nőttek az elmúlt két évtizedben. Vagyis a kisemmizettségérzés nálunk is csak folyton nő, mint Amerikában. Nyílik az olló, évről évre…
Kapcsolódó anyagok:
Frei Tamás - metropol
