- 0
Magyar Nemzet szombati magazinjának egyik legérdekesebb sorozatát közöljük le folytatásokban, melyben a remek Ludwig Emil megmutatja nekünk a rejtőzködő Magyarország eldugott kincseit, melyek mellett sokszor figyelmetlenül elhaladunk a mindennapi rohanó életünk során. Vigyázzunk ezekre a páratlan kincsekre, hiszen ezek a kincsek alappillérei szeretett Hazánknak.
Történelmünk ezeresztendős rejtelmekben és hasonló korú régiségekben bővelkedő színtere a Mátra hegység déli és nyugati lejtője, a Tarna és Zagyva folyók völgye. A vidéket a honfoglaló kabar törzs vette birtokába, majd az Aba nemzetség szállásterülete lett. Remek természeti adottságai – kellemes klíma, fában és vadban gazdag erdők, dús legelők, gyümölcsösök és szőlők, gyógyforrások és sebes patakok – révén már a fejedelmek korában az ország egyik központja volt: Tarnaszentmária titokzatos altemploma Mihály herceg – Géza fejedelem fivére, Szent István nagybátyja – temetkezőhelye; Abasáron hatalmas körtemplom alapjai kerültek elő; az ezredfordulón épült feldebrői templomban helyezték nyugalomba 1044-ben Aba Sámuel királyt. A kisnánai vár magva is ősi, tornyos rotunda, és a későbbi török pusztítás dacára ezernyi apró régészeti-építészeti mozaikból áll össze a környék dicső régmúltja. A Zagyva mentén Pásztó vált uradalmi központtá, ősi Szent Lőrinc-temploma közelében a cisztercita szerzetesek építettek kolostort. Tőle néhány kilométerre északra fekszik Tar község. A falu felvégén, a Mátra lábánál kőfallal kerített templom őrködik. Védőszentje Szent Mihály arkangyal, de csak 1781 óta – a templom barokk stílusú renoválásának idejétől fogva –, a korábbi patrónus alighanem itt is Szent Lőrinc vértanú. A ma jó 2500 lelkes település első ízben 1265-ben tűnik fel írásban Tor alakban. Ekkor IV. Béla király fia, István herceg a falut mint Ágasvár tartozékát a Rátót nembeli Domokos fia Istvánnak adományozta. Ennek unokája, István vitéz 1347-ben vette fel a Tari előnevet. Az ő leszármazottja az a híres-neves Tar Lőrinc, Zsigmond király (1387–1437) udvari embere, aki 1409 és 1411 között megjárta Írországot, és vakmerően alászállt Szent Patrik barlangjába, amelyet az akkori világ a purgatórium kapujának tartott. (A hátborzongató utazás írott históriája megvan a londoni British Libraryben; a pokoljáró Lőrinc alakját Arany János is megörökítette a Toldi szerelmében.) A tari birtok később a Gúti Országh családra és a Kompoltiakra szállott, végül 1506-tól Losonczy Istváné lett. A török hódoltság alatt a falu elnéptelenedett, temploma és vára – a pásztói klastrommal együtt – tönkrement. Már a régebbi műemléki irodalom felhívta a figyelmet a tari templom megmaradt középkori részének építészeti jelentőségére, de a keleti szentélyrész teljes szépsége – és időbeni kialakulása – csak az 1982-től folyt régészeti kutatás során bontakozott ki. A háromkaréjos, lóhere alakú épületrész eredetileg egy XII. századi kis egyház volt, amelynek hajójához keleten enyhén patkóívű apszis járult. 1350 körül István lovag Tar kegyuraságaként megnagyobbította az épületet, nyugati irányban jókora hajóval toldván meg, amelynek boltozatát középpillér támasztotta alá. A két oldalsó karéj csak később, Tar Lőrinc különös utazását követően, valamikor az 1420. esztendő környékén került a megnyúlt szentély északi és déli felére, egyedüli példaként gótikus építészetünkben. A két csúcsíves ablak mérműves kőrácsában is egészen egyedi címerfaragványok láthatók, az apszis kőfalába utólag beillesztett, sarkán álló keretes ablakon pedig éppolyan formájú lóhereívet faragott ki a XV. századi mester, mint amilyen a gótikus térszerkezet alaprajza. Az 1400-as években készült a déli előcsarnok és a sekrestye, kiegészült a cinterem fala. A török rombolása után csak a XVIII. század végére épült fel a szép arányú torony, s ezután alakult ki a klasszicista ízlésű nyugati homlokzat. Pár száz lépésnyire a kerített templomtól magas, láthatóan középkori faltöredék hívja fel magára a figyelmet: a történészek Tar Lőrinc várának maradványát látják benne. |
Ludwig Emil, mno.hu
