- 0
Bottal üthetjük az eltűnt idő nyomát.
A hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején az egyetemista ifjúság körében igencsak népszerű volt Marcel Proust neves francia író regénye, azaz regényfolyama, Az eltűnt idő nyomában című. Annak ellenére, hogy a mű az 1900-as évek elején jelent meg. Miként a fülszöveg jelezte, a regény központi témája az idő, annak hatása az egyénre, társadalomra. A szerző hosszan elmereng azon, miként módosul a test, a személyiség, az ízlés, a divat, a világnézet az idő múlásával, s hogyan válik avíttá, ami egykoron korszerű volt, s bizonyos idő elmúltával miként jön divatba ismét az, ami korábban már meghaladottnak, ósdinak számított. A jelenséget magunk is, a jelenben élők is tapasztaljuk, villámgyorsan tud változni, eltűnni az életünkből az aktuális divat, továbbá jónéhány szokás, sőt viselkedési szabály minősül napok alatt túlhaladottnak. A technikai újdonságokból kis túlzással percek alatt múzeumi tárgy lesz, s az sem ritka, hogy amit manapság erkölcstelennek gondolunk, az holnapra mindennapos dicsekvés tárgyává „nemesül”.
Nem is volna e jelenséggel különösebb bajunk, csak éppen, ha arra gondolunk, hogy a világ fölött őrködik a rend, miképpen ezt szép versében megüzente nekünk Wass Albert, akkor, ha körülnézünk, sajnos napjainkban azt kell tudomásul venni, hogy az idő múltával a társadalmak többségében immáron semmiféle emberhez méltó rend nem működik. Eltűntek olyan viselkedési, közösségre vonatkozó, alapvető erkölcsi irányelvek, normák és követelmények, amelyek keretet adtak életünknek, tisztelve az egyént és a közösséget egyaránt.
Ilyen gyorsan múlik vagy tűnik el az idő? Kérdezhetjük magunktól, mert amúgy nemigen van kitől. A rend láthatóan eltűnt, és vele együtt távozott a bátorság. Amiről azt gondolta az ember, hogy az élet eltörölhetetlen és nélkülözhetetlen velejárója, mely nem tűnhet el és nem is kophat meg. S manapság talán ez a legnagyobb baj. Mert eltűnt és megkopott. Természetesen nem a rettenthetetlen és merész hegymászókra, nem a cirkuszi artistákra, s még csak nem is a háborús hősök nagy tetteire gondolok, hanem a tisztességes, józan, emberhez méltó élethez szükséges bátorság van tűnőben. Tort ül az erőszak az élet számos szegmensében, fegyverek mögé bújnak a konfliktusok őszinte megbeszélése helyett a világ urai, életellenes szabályokat erőltetnek ránk, üldözik a vallást, megrontják gyerekeinket, s ami lényeges: napjainkban mindezt az emberiség többsége az ellenállás legkisebb jele nélkül tűri. Vagy ha lázad is, tudomásul veszi, hogy bántják, vízágyúkkal, gumibotokkal szétoszlatják tüntetéseit, s követeléseinek nemigen lesz foganatja.
Mindebből az következik, hogy az okos és tisztességes, a méltó élethez szükséges bátorság bizony eltűnt az életünkből. Vajon nyomába eredhetünk-e még? Hiszen kifosztóink, az életellenes cselekedeteket ránk erőltető, többnyire láthatatlan erők uralkodnak felettünk, a méltó életet élni akarók felett, mégpedig úgy, hogy folyamatosan félelemben próbálják tartani az „alattvalókat”, s ők félnek is. Félnek a járványoktól, félnek a háborútól, félnek a hideg téltől, a vegyszerekkel teletömött élelmiszerektől, egymástól, s még folytathatnám a sort, hiszen van félelmet keltő jelenség épp elég, de úgy gondolom, a félelemkeltés szándékos. Ez egy módszer, egy aljas módszer. Azért találták ki, hogy béklyóba verjenek bennünket, hogy folytonos rettegésben éljünk, s még csak eszünkbe se jusson, hogy az amúgy is mulandó életet ne rabláncnak, hanem izgalmas és emberhez méltó kalandnak tekintsük. Ne féljetek! – üzente Jókai Anna utolsó regényében, melyben arról is ír, hogy két mankónk van az élethez, mármint azoknak, akik meg akarnak szabadulni a gerjesztett félelemtől: az önirónia és a bátorság. Fizikai és lelki bátorság egyaránt kell a méltó élethez, ez vitathatatlan. Kivált, mert dolgoznak az ellenerők, a vészmadarak. A covid-gyártók, a mindenkit maszkba kényszerítők, a klíma-riogatók, a másik embertől való elkülönítés hívei. Akik meglehetősen nagy aktivitással teljesítik a megbízók kívánságait, s könnyítik meg azok világfelkavaró terveinek megvalósítását.
Éppen ezért kérdezhetjük joggal, hogy hová tűnt a bátorság? Amellyel az ilyen emberek megfékezhetők, leleplezhetők? Amely számon kérné, miért is kell naponta százszor a világcégek ostoba gyógyszerreklámjait hallgatni, nézni, melyekből az sugárzik, hogy mindenki beteg, s teste minden részletének működéséhez gyógyszerek kellenek? Hadd rettegjen mindenki feleslegesen! Miért kell azzal kezdeni a híreket (nem vicc, így volt), hogy egy ember meghalt egy építkezésnél Kínában? Másnap meg Braziliában, ott is egy ember, mert ő is leesett valahonnan. Normálisok ezek a hírgyártók? Vagy szimplán provokátorok, felforgatók, bérelt idegesítők? Naponta olvashatjuk a hírekben azt is, mekkora pénzösszegek kerülnek elő újabb és újabb bőröndökből Brüsszelben a kenőpénz-botrány kapcsán, és nincsenek tömegek az uniós székház előtt, hogy elzavarják a korrupt bandát. Csend van. Fecseg a felszín, hallgat a mély. Mi ez a gyávaság? Nem halljuk a világ erkölcs-csőszeinek méltatlankodását amiatt sem, hogy bár a fél világ kötelességének érzi fegyverekkel teletömni Ukrajnát, de nem tiltakozik, nem hallatja a hangját amiatt, hogy több fontos ukrán ember, mert van nekik miből, külföldre jár vakációzni a háború idején. Jófajta tengerpartokra, luxus szállodákba. Hadd vigyék a bőrüket vásárra az otthon rekedtek, a harcba kényszerített tömegek.
Itthon sem túl rózsás a helyzet, mármint, ha a bátorság mértékét vizsgálgatjuk, vagy ha a jogtalanságok feletti „szem-lehunyásokat” felidézzük. Azt például, hogy kifürkészhetetlen módon ide-oda gurultak és gurulnak a dollárok a baloldal éveleji választási kampányában, de még mindig nem látunk tisztán, miképpen úgy tűnik, roppant nehéz kibogozni azt is, hol tart a Cseh Katalin nevű fizetett hazaáruló céges ügyeinek vizsgálata. S úgy tűnik, ahhoz sincs elég bátorság, hogy érthetően elénk tárják, miképpen lehet többezer kilométernyi távolságból a főváros mindennapos működésével kapcsolatban hasznos tanácsokat (bocs, „főtanácsokat!”) adni. Ennyire hasonlítana Budapest működése a New-Yorkéhoz? Nem sorolom tovább az igazságérzetünket bántó példákat, van belőlük bőven.
Gondolom, sokak szeretnék, ha a törvények és a rend ellen dolgozók elnyernék méltó büntetésüket itthon is és másutt is, miképpen azt is óhajtanánk, hogy ne söpörje el az idő a bátorságról alkotott nézeteinket, sőt, egyre csak növekedjen a bátorság a tisztességes emberekben ahhoz, hogy merjenek az emberhez, a teremtett világ egészéhez méltó életet kikövetelni maguknak. Ha ez nem sikerül, elszáll az idő. Nem a kronosz, a minden perccel egyre csak múló idő, hanem a kairosz, tehát az a pillanat, amikor még van lehetőség a dolgok megváltoztatására, jobbítására, arra, hogy egy osztállyal feljebb lépjünk, s bátorságunkat megmutassuk. Ha ezt elmulasztjuk, bottal üthetjük az eltűnt idő nyomát.
Kondor Katalin
A szerző újságíró
